Újraöltöm a 20. századot

Beatzene és miniszoknya

1960-1970

2020. május 29. - R. Kiss Hajni

 

Míg az ötvenes években a tinédzserek fedezték fel maguknak a divatot, addig hatvanas években a divat fedezte fel magának a tinédzsereket. Ez az évtized szinte kizárólagosan csak a fiatal fogyasztókról szólt. Olyan fogyasztókról, akik mást akartak, mint a szüleik, ráadásul tetemes összegű zsebpénzzel is rendelkeztek.  Az ifjúság értékrendje, szubkultúrája és öltözködése a hatvanas években vált el először élesen a felnőttekétől.

 A hidegháborús űrverseny, a fogamzásgátlók elterjedése, a vietnámi háború, a Beatles és a Rolling Stones zenéje, mind-mind hatott a fiatalok életszemléletére, és azon keresztül az öltözködésükre is. A nagy példányszámban megjelenő női magazinok, valamint a televízió pedig ezt az új ízlésvilágot széles körben és villámgyorsan el is terjesztette.

Az ifjabb generáció harsányan és öntudatosan vette át a terepet a középkorú, klasszikus irányvonalat képviselő tervezőktől. Az egyik ilyen ifjú titán Yves Saint Laurent volt, aki 1960-ban egy beat inspirálta kollekciót tervezett a Dior – háznak, mely nem kis feltűnést és komoly megütközést keltett Párizsban. Mivel Párizs nehezen mozdult, hogy az új divatfogyasztó réteg, a fiatalok kedvére tegyen, a világ divatjának központjává hamarosan London vált.

A fogamzásgátló elterjedése szexuális forradalomhoz vezetett, aminek következtében a ruhák is ezt a szabadságot (az idősebb generációk szemében pedig szabadosságot) tükrözték. 1964-ben Mary Quant gondolt egy merészet, és egy jókorát lenyisszantott a szoknyák aljából, látni engedvén nemcsak az egész lábszárat, hanem a combokat is, sőt óvatlan mozdulatoknál minden egyéb, addig rejtve maradt alkatrészét is a női testnek. Természetesen ezekhez a szoknyákhoz már nem lehetett a hagyományos harisnyakötőket viselni, ezért hát az ipar gyorsan piacra dobta a harisnyanadrágokat, melyek elképesztő színekben és mintákban tobzódtak.  A legalább 20 centivel térd fölött véget érő mini- és mikroszoknyák ugyan kezdetben kisebbfajta botrányokat okoztak, de később egyre inkább hozzászoktak az emberek a látványhoz. (Na ja. A jóhoz könnyen hozzászokik az ember…)  A hideg, téli napokon a merész lányok az övnek tetsző szoknyák fölé hosszú maxikabátokat vettek fel, hogy védekezzenek a fagyhalál ellen. A hosszú szárú, tömbsarkú, vagy lapos sarkú csizmákat pedig télen-nyáron hordhatták a rövid kis aljakhoz. (Nálunk Zalatnay Cini volt a miniszoknya-csizma kombó felkent papnője azokban az időben.) A csizmák mellett kedvelt lábbeliknek számítottak a lakkozott, vagy sima bőrből készült, úgynevezett „babacipők’ és papucscipők is.

img_1887.jpg

A kor szépségideálja visszakanyarodott a 20-as évek csupakéz-csupaláb, gyerektestű nőihez. Ennek legismertebb megtestesítője a brit szupermodell, Lesley Hornby, vagy más néven Twiggy volt. Rövid hajával és csontos kis testével Twiggy inkább tűnt fejletlen gyereklánynak, mint érett nőnek, de - mint ahogy az már a divatikonok esetében általában lenni szokott - ez cseppet sem tartotta vissza követőit a bősz utánzástól.

A szabásminták az előző évtizedhez képest lényegesen leegyszerűsödtek. A sima, rövid szoknyák, az A vonalú miniruhák, a szoknya aljáig érő mellények mellett igen nagy szerep jutott a hangsúlyos kiegészítőknek, az aszimmetrikus részleteknek, valamint a feltűnő színeknek és mintázatoknak. A kor tervezői előszeretettel használtak kontrasztos színtömböket, mint például YSL az 1965-ös, Mondrian inspirálta ruhájánál.  A ruhaanyagok mintáinál gyakori volt a pszichedelikus ihletésű színkavalkád. (Kevéssé árnyaltan fogalmazva: a „betépve mindenfélét rajzolgatunk” –minták.)

A ruhák alapanyagai között szinte minden fellelhető volt, a könnyen kezelhető, kevert szálas poliészterektől kezdve a korábban estélyi viseletnek számító anyagokig. A nők immár nappalra is nyugodtan viselhették a selyem, bársony, brokát, lurex, csipke és szatén holmikat. Még olyan alapanyagok is helyet követeltek maguknak a ruhatárban, amelyeket korábban egyáltalán nem használtak öltözködési célokra. Ilyen volt például a színes PVC, melyből vízálló kabátok készültek, de a fiatal Paco Rabanne még attól sem riadt vissza, hogy fémláncokkal egymáshoz erősített, kis műanyag lapocskákból készítsen estélyi ruhát. Téli időszakban pedig a praktikus, geometrikus mintákkal díszített kötött ruhákat is szívesen viselték a lányok, asszonyok. (Persze nálunk, a szocialista tervgazdálkodás miatt, e széles alapanyag választéknak nyoma sem volt. A családi legendárium szerint boldogult nagyanyám magára tekergetve, Kassáról csempészett haza anyámnak valami jobbfajta ruhaanyagot. Talpraesett asszony volt, az már egyszer biztos!)

A szoknyák és ruhák mellett a női gardrób teljes jogú alapeleme lett immár a nadrág is, mely az évtized elején még szűk szárral, az évtized vége felé, pedig egyre bővebb formában hódított. A nadrágok dereka a szárak bővülésével egyre inkább lejjebb vándorolt, míg végül a csípőre nem került. Yves Saint Laurent bemutatta a női szmokingot, melyet nappalra és alkalomra egyaránt hordhattak a hölgyek, az anyagválasztástól függően.

A kor ikonikus boltja, a londoni fiatalok kedvelt találkozóhelye, a Biba nevű üzlet volt, mely egy lengyel származású divatillusztrátor, Barbara Hulanicki és férje, Stephen Fitz Simon csomagküldő szolgáltatásából indult. A Biba koncepciójára igaz volt az a régi mondás, hogy végy egy nagy hordót, töltsd meg mindenféle korok ruháival, görgesd kicsit, majd tetszőleges sorrendben halászd ki belőle a holmikat! – És voilá: megkapod a mindenkori, aktuális divatot. 

A Biba kollekcióiban remekült megfértek a 20-as évek csőruhái a harmincas évek ferdén szabott neglizséi mellett, de szecessziós és Art Deco inspirálta darabokat, valamint ento stílusból beszivárgott elemeket is jócskán találhatunk közöttük. Célközönsége elsősorban a munkásosztályból került ki, akik alacsonyabb jövedelem mellett is szerettek volna divatosan kinézni. A Bibában tetőtől talpig felöltözhetett a jóravaló, kültelki leányzó annyiból, amennyibe Mary Quantnál csak egyetlen, árva kis ruhácska került. Nem véletlen, hogy az új kollekciók piacra dobásakor rendesen sorok kígyóztak az üzlet előtt, és némelyek 2-3 modellt is vettek ugyanabból a ruhából, különféle színekben. Persze, mint ahogy az lenni szokott, az alacsony ár már ekkor sem nem kedvezett a minőségnek. (Az első fast fashion bolt…)

A hatvanas évek mindenképp izgalmas és polgárpukkasztó évtizede volt a divatnak, amikor a fiatalok ellenkulturális lázadása az öltözködésben is jól láthatóan megjelent. (Azért furcsa arra gondolni, hogy a mai „boomerek” voltak az elsők, akik nyíltan és olykor szemtelenül szókimondóan merték eltérő véleményüket az előző generáció arcába vágni. Hát, ennyit arról, hogy „bezzeg a mi időnkben…”)

(Ha harminc évvel fiatalabb lennék, egészen biztosan valami mikroszkópikus méretű holmiban tenném közszemlére málnakavaró virgácsaimat. Így azonban, korosodván, meg kell, hogy elégedjek ezzel az anyukám varrta ruhával, amit egy 1962-es Ez a Divat magazinból néztünk ki. Na ja! Az én anyukám tud ilyet is, hogy megnézi a képet, és pikkpakk megvarrja. Én azért még olyan messze vagyok ettől, mint miniszoknya a bírói talártól … :P)

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ujraolto.blog.hu/api/trackback/id/tr5715728476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.