„A szépségért szenvedni kell!” – vallhatták a századforduló tehetősebb asszonyai, midőn reggelente, szobalányaik segítségével makacsul előbukkanó bájaikat igyekeztek belepréselni a bálnacsontos fűzőbe. A fűző ugyan minden belső szervüket hegyre-halomra nyomta, és persze a lélegzés luxusáról is le kellett mondaniuk, de íly aprósággal ki törődött, ha cserébe nádszálderekat, nonstop pucsítást, meg push-up melleket kapott! A hölgyeknek ezeknek az Edward-kori alsóneműk olyan külsőt kölcsönöztek, mint az egyszeri celeblyánynak az Instagram, amikor egy fatális véletlen miatt túlságosan megszalad a fotóbolt. Pici derék, nagy mell, nagy fenék, S-tartás. (Az ehhez kötelezően társuló csücsörítés akkoriban még nem volt divat.)

Persze dolgozni ilyen viseletben nem nagyon lehetett, de arra ott voltak a cselédek, akik meg nem hordtak fűzőt.  Teljesen érthető, hogy akkoriban a nők nem futottak maratonokat, és arról sem igen álmodoztak, hogy „tűzoltók legyenek meg katonák.”  Leginkább csak jól férjhez akartak menni, amihez pedig elengedhetetlen feltétel volt az optikai tuning. A fűző szorításában csak tipegni lehetett, zongorázgatni, hímezgetni, bájosan csevegni, és persze időnként elalélni, ha a helyzet úgy kívánta.

(Mielőtt azonban a korabeli barbárság hallatán hangos szörnyülködésbe kezdenénk, gondoljunk csak arra, hogy manapság a hasonló eredmény érdekében néhányan lengőbordákat hajingáltatnak ki l’ art pour l’art módon, és szilikont tömködtetnek a bőrük alá fentebb és az alsóbb tájékokon is. Tán ez sem kevésbé értelmetlen szokás, mint a derék szándékos deformálása egy középkori páncélra hajazó ruhadarabbal.)

Ugyan a kor orvosai több fórumon is hangsúlyozták, hogy a fűző nem egészséges viselet, de mindez a delnőket cseppet sem érdekelte. Csak fűzték és fűzték szorgosan tovább magukat. Volt néhány bátortalan törekvés a kényelmesebb „reformruhák” elterjesztésére is, de néhány excentrikus művészfeleségen kívül ezeket a zsákszerű holmikat más nemigen öltötte önként magára.

A fűzők egyébként, minden kényelmetlenségük ellenére, egész tetszetősen néztek ki. (Na ja. Ami egészségtelen, az a leggyakrabban piszok vonzónak látszik…).  A bálnacsontos merevítést leginkább szatén, selyem, brokát, esetleg vászon és csipke borította. Mivel akkoriban még nem voltak harisnyanadrágok, a derékra erősített harisnyakötők tartották a pamut vagy selyemharisnyákat, amiket nyáron is hordtak.

Persze tisztességes nő még alsószoknyát is viselt a legnagyobb kánikulában is a csípőre simuló, földig érő harangszoknyája alatt. Azért jegyezzük meg, hogy ezeket az alsószoknyákat a tisztességes nők is dúsan díszíttették csipkével. Ilyen körülmények között bizony már egy-egy kivillanó boka, vagy az alsószoknya kacér susogása is elegendő volt ahhoz, hogy a kor férfiemberének a vére felforrjon. És azért a legtöbb nő tudta, hogy úgy kell járni, hogy az az alsószoknya suhogjon. :P (Hah, boldog békeidők! Ódon erkölcsök! Hol van még az övnek látszó szoknyák, meg a fehérneműs óriásplakátok kora…)

A szoknyákhoz többfajta blúzt is dívott viselni. Voltak kifejezetten férfias szabású ingek, melyek gallérját és mandzsettáját gombolással cserélve többfajta szettet is összeállíthattak az ügyes hölgyek. És persze ott voltak a Downton Abbey-ból jól ismert, csipkés, zámlis, hímzett, sonkaujjú csodák is. Az ujjak vagy hosszúak vagy háromnegyedesek voltak. A nyakak rendszerint teljesen magasan záródtak, az esélyi ruhákat azonban gyakran mély dekoltázs díszítette. (Ezzel többnyire nyilván csak azok a hölgyek éltek, akiknél volt is mit kirakni a kirakatba.) A blúzok fölé hűvösebb időben rövid kis bolerót is húztak a nők.

A fiatal lányok leginkább fehér holmikat viseltek, a férjezett asszonyok már megengedhették maguknak az élénkebb színeket is, de általánosságban elmondható, hogy a halványkék, a mályva és a rózsaszín különböző árnyalatait mindenki szívesen hordta.  Kedvelték a muszlint, a japán selymet, és ekkor jelent meg a gépi csipke is, amiből önálló felsőruhákat is varrtak az egyszerűbb ruhák fölé.

Mindezekhez persze elmaradhatatlan kiegészítő volt a művirágokkal és tollakkal díszített kalap, a leggyakrabban óriási karimákkal, és persze a kesztyű is.

Fast fashion hálózatok nem lévén, jóval kevesebb ruhájuk volt a nőknek, mint manapság. A ruhák státusz szimbólumoknak számítottak, ezért jó minőségű anyagokból, gondos kivitelezéssel készültek. Kézzel varrták, vagy lábbal hajtott varrógéppel készítették el őket. A viselés során többször át is alakíttatták ezeket a holmikat a gondos asszonyok, mielőtt végleg megunván a cselédeknek, vagy szegényebb rokonoknak adományozták volna.  Az előkelő dámák Párizsból és Bécsből hozattak maguknak toaletteket, a nagypolgárság nagys’asszonyai a fővárosi szalonokban rendelték meg a drágább holmikat. A hétköznapi viseleteket egy-egy ügyesebb, helyi varrónő is el tudta készíteni a divatlapok képei alapján. Aki pedig valami csoda folytán varrni tudó cselédre tett szert, az bizony megütötte a főnyereményt.

(Ahogyan az a leveskocka dobozán lenni szokott: „A kép csak illusztráció”. A blúz még a nyolcvanas évekből ragadt itt a szekrényemben. – Igen, akkor is divat volt ez a fazon, és igen, már akkor is éltem. – Nem autentikus, mert a háta cipzárral záródik. Mivel karantén idején nem grasszál az ember méteráru boltokban, a szoknyát egy jobb sorsra érdemes lepedőből eszkábáltam össze egy délután alatt. És szemérmetlen módon nem viselek alatta alsószoknyát, mert arra már nem jutott az anyagból. Helyette a kopott farmernadrágom suhog alatta kacéran. A kalapot valaha turkáltam, a pompa kedvéért ragasztópisztollyal nyomtam rá egy pár virágot. Fűzőt nem vettem fel, mert nincs itthon olyanom se…  :D :D )

Kaptam egy kedves helyreigazítást az egyik fórumon, amit szeretnék közzétenni, nehogy valakit akaratomon kívül félrevezessek a fűzőkkel kapcsolatban: "a fűző mint olyan nem kényelmetlen és legkevésbé egészségkárosító. Évszázadokig hordták nők nem véletlenül... Az optikai tuningon kívül ami viszont nem a fulladasig húzást hanem a megfelelő struktúrát jelentette komoly gerinc támogató hatása van, nem véletlenül kapnak a gerincferdülésesek a mai napig ortopéd fűzőket. Arról nem is beszélve hogy melltartó hiányában a nagyobb keblekkel megáldott hölgyeknek a súlyt  elosztotta a törzsön így az nem a nyaki hát részre terhelődött, okozva ezzel komoly fájdalmakat is akár. És de egy méretre készült/készített fűzőben a napi feladatokat bárki kényelmesen el tudta végezni". (Nagy Ramóna)

Gyógytornász ismerőseim viszont mindezt erősen vitatják. A választás szabadsága az olvasóé. Hát ezért is jó blogolni. :)  ( Azért, elárulom, én nem szívesen hordanám :) )

Ha megkérdeznénk az erősebb nem bármely, két lábbal a földön járó képviselőjét, hogy szerinte miért is öltözködünk mi, nők, valószínűleg egyszerűen elintézné a választ: "Azért öltöztök fel, hogy ne fázzatok meg."  Esetleg ha a jeles férfiú éppen még abban a korban van, amikor a női idomok látványa jobban megdobja a vérnyomását, mint a reggel kihagyott Betaloc pirula, azt is mondhatja, hogy a nők pusztán azért öltözködnek, hogy a férfiaknak tessenek.

Ám mi, lányok, asszonyok, tudjuk, hogy ez a kérdés annál sokkal összetettebb, mintsem egyetlen mondattal el lehessen intézni a válaszadást.

Mert miért is öltözködnek a nők?

Ha csupán azért öltöznénk, hogy meg ne fázzunk, senki nem látna télvíz idején kilógó derekakat és nejlonharisnyában lilára fagyott lábakat a hetes busz megállójában.Ha pedig csak a férfiak kedvéért öltözködnénk, akkor megelégedhetnénk egy-két rendbeli, csekély anyagszükségletű holmival is. Azt hiszem, két szoknyát és három felsőt váltogatva is jól öltözöttnek tűnnénk férfitársaink szemében. (Szerintem nincs olyan nő, aki ne ne tapasztalta volna még, hogy előkotorván a szekrény aljából valami tízéves göncöt, élete párja úgy rácsodálkozott az outfitre, mintha oldalbordája épp most lépett volna le a Balenciaga kifutójáról: " Ez úúúúúj???")

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a nők egymásnak öltözködnek, és aki látta már két egyforma ruhában összefutó amazon gyilkos tekintetét valamely rendezvényen, talán hajlamos is ezt elhinni. De ne ítéljünk elhamarkodottan! Valóban megnézzük egymás ruháját, ám leginkább csak ezért, hogy inspirációt merítsünk belőle. (Jó, esetleg elszörnyedjünk, és "na, ilyet sose"- fogadalmakat tegyünk a látvány hatására.)

Na de akkor mégis, miért öltözködnek a nők?

Talán a legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, a nők azért öltözködnek, mert az roppant szórakoztató. A színek és a formák jótékonyan kikapcsolják az agyad, kedvezően hatnak a hangulatra, és még az önkifejezést is segítik. Egy-egy ruha üzenhet a környezetnek viselője lelkiállapotáról, gondolkodásmódjárók és persze, ízléséről is.  Ez nálunk egyfajta drótnélküli kommunikációs forma és önterápia egyszerre.

Nekem, például, ha pocsék napom van, kifejezetten tanácsos valami színes, csinos kis holmiba bújnom. Minél ramatyabbul vagyok belül, annál inkább érdemes összerakni magamat kívülről. Mostanság persze a praktikum határozza meg leginkább a ruházkodásomat, hiszen itthonról dolgozva a farmernadrág-póló kombóra silányult a mindennapos ruhatáram. Mert valljuk be, amikor egyszerre kell online tanítani, kertészkedni, fürdőszobát takarítani és szakácskodni is, a könyökig érő selyemkesztyű és a tollboa nem túl célszerű viselet. (Nem mintha máskor tollboával a nyakamban járnék be a munkahelyre...) Szerencsére azért a mackónadrágig még nem jutottam el.  (Mondjuk, összesen csak egy mackónadrágom van, arra az alkalmakra tartogatva, amikor hirtelen felindultságból mozogni támadna kedvem. Maradjunk annyiban, nincs túlságosan elhasználva még az a macinaci...)

De belátva mindenféle praktikumot, azért azt is bátran kimondhatom, hogy hiányzik a mindennapi rituálé. Az, hogy esténként a szekrény előtt állva azon tűnődjek, mit is húzzak másnap magamra. (Más kérdés, hogy másnap reggel, a kiválasztott holmikat már korántsem olyan jó ötletnek látván, rendszerint visszagyömöszölöm a gondosan kivasalt ruhákat a helyükre, hogy aztán rohanva cibáljak ki újabb cuccokat, minek következtében az egész szekrény egy városszéli turkáló akciós dobozához hasonlatos képet fog mutatni.)

Szóval, ez a rituálé manapság kimarad az életemből, de valamivel kárpótolni szeretném magam. Ezért döntöttem úgy, hogy most egy ideig ruházkodásról fogok írni. Úgyhogy, ezen a blogon alkalmanként olyan írások fognak feltűnni, amelyek semmilyen magvas mondanivalóval nem bírnak, egyszerűek, mint a faék, és pusztán csak arról fognak szólni, hogy mit viseltek szépanyáink, dédanyáink és anyáink. Megpróbálom - legalább elméletben - "újraölteni' a huszadik századot. Csakis azért, hogy a karanténban jól szórakozzam. És titkon azt remélem, talán mást is szórakoztatni fognak ezek a beszámolók. Mert még az is meglehet, hogy arra a rövid időre, míg az idetévedő elolvassa a sok bohóságot, amiket majd összeirkálok itten szoknyákról, fűzőkről, nadrágokról és kalapokról, elfeledkezik kicsit a hülye vírusokról, a kórházi ágyak számáról, az elveszett munkahelyekről, meg az egyéb nyomorúságokról...