Van már vagy három hónapja is annak, hogy leírtam azt a sort, hogy „Amikor majd ez az egész véget ér, felvesszük a legtarkább ruhánkat…”. Nekem ez a blogbejegyzés jelzi azt, hogy részemről most ért véget ez a nyomasztó időszak. 

Tudom, hogy jöhet még a második, a harmadik, meg a tizenharmadik hullám is.  Egy „sokkal gyilkosabb”, egy „minden eddiginél veszélyesebb”.  Én ma mégis levettem a maszkot.  Ha jön és itt lesz, akkor majd szembenézek vele. Akkor majd alkalmazkodom, és imádkozom.  Akkor majd újra befedem az arcomat, hogy vigyázzak másokra is.

De addig is élek. Addig is hagyom, hogy lássátok, amikor mosolygok. Mert egy mosolyra legtöbbször mosoly a válasz.

A régi mondás azt tartja: „Aki félve él, csak félig él.” Ma levettem a maszkot és elrakom. És amíg csak lehet, igyekszem egészen élni.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a bolondos, divattörténeti kalandozáson. Hálás vagyok minden bátorító szóért, amit a munkafolyamat során kaptam.  

És hálás vagyok a megszerzett tapasztalatokért is. Nagyon sokat tanultam az elmúlt hetekben, és roppantul élveztem a kutatást, a szabás-varrást és az írást.  A fotózást már nem annyira, mert nekem sokkal érdekesebb a kamera másik oldalán hunyorogni, mint előtte pózolni. Nem is vagyok a pózolásban túl profi. (Na, mondjuk, a fotózásban sem … :P). A képeimet egyébként szándékosan nem retusáltam, bár tudom, mostanában ez már elvárás lenne, mint slágergyárban az autotune. Nem akartam másnak látszani, mint ami vagyok: egy kedves, középkorú asszony, aki egy világjárvány idején a szorongását valami kreatív tevékenységgel próbálta oldani. Hálás vagyok, hogy ez többé-kevésbé sikerült, és titkon remélem, talán az olvasóimnak is tudtam szerezni néhány felhőtlen percet. Leginkább, azonban, mégiscsak a családomért vagyok hálás, mert mindvégig képesek voltak szelíd jóindulattal elviselni ezt a legújabb bolondériámat.

 Szóval, én ma levettem a maszkot és magamra öltöttem a legtarkább ruhámat. És most itt ülök a dédanyám varrógépének lábából eszkábált asztal tetején… És köszönöm kérdéseteket, most egész jól érzem magam.

Ha valakit bővebben is érdekel az általam megénekelt téma, nagy szeretettel adom közre a blogírás során felhasznált forrásaimat:

A divat; Stílusok és viseletek az ókortól napjainkig (Alexandra Kiadó, 2015)

Kybalová-Herbenová-Lamarová: Képes divattörténet az ókortól napjainkig (Corvina Kiadó, 1974)

Peacock, John: 20th Century Fashion ; The Complete Sourcebook (Thames and Hudson, 1996)

Szabás szakrajz ruhaipari technikusi szak részére III. évfolyam (Műszaki Könyvkiadó, 1995)

Vintage Fashion Collecting and wearing designer classics (Carlton Books, 2010)

Ha pedig még ezek után is olvasgatnál tőlem dolgokat, nézz be az anyudszekrenye.blog.hu oldalra is.  :)

Ha visszagondolok a kilencvenes évekre, úgy érzem, mintha egy pillanat alatt elröppent volna az egész. Az évtized elején még ott ültem egy iskolapadban és azt hallgattam a sulirádión keresztül, hogy Magyarország immár köztársaság lett, a végén meg már az óvoda felé tekertem a bicikli gyerekülésébe csatolt gyerekemmel. A kettő között pedig volt nagy szerelem, diploma, esküvő, munkahelyek, albérlet és még egy építkezés is…. Csoda, hogy alig emlékszem arra, hogy mit is hordtunk akkoriban?!

A homályos emlékeim ellenére abban azonban bizonyos vagyok, hogy míg a nyolcvanas években a nők öltözködése erőteljes maszkulin vonásokat mutatott, addig a kilencvenes évekre ez a trend már teljességgel eltűnt. 1990-ben Jean Paul Gaultier provokatív fűzőt adott Madonnára a Blond Ambition című turnén, ezzel pedig végérvényesen véget ért a férfias zakók és uniszex viseletek korszaka. 

A nők újból elkezdték öltözködésükkel kihangsúlyozni a csábító női mivoltukat. Megjelentek a spagettipántos, szűk ruhák és a már-már melltartóval összetéveszthető méretű crop topok.  (Nem ködösítek, nekem is volt ilyen.) Amikor a mai fiatalok térden szaggatott nadrágjait látom, csak elnéző mosollyal legyintek egyet: nekem olykor még a hátsóm egy része is kilógott a nadrágból. Nem anyagi okok miatt, sokkal inkább divatmegfontolásból. (Szegény anyám! Csoda, hogy heveny gutaütés nélkül túlélte mellettem azokat az éveket!) És hogy még teljesebb legyen a fennkölt elegancia, a tenyérnyi felsőkhöz és a rongyos nadrágokhoz még óriási karikafülbevalókat és tetoválást idéző, műanyag chokereket is viseltünk. (Brrrrr…. még jó, hogy nem sok kép maradt fenn rólam azokból az időkből, és internet híján még posztolni sem lehetett az ilyen csodás szetteket.)

Persze az érettebb generáció azért nem ezeket a rémes holmikat hordta. Divatosak voltak a kosztümök, egyenes, sellő, vagy rakott szoknyával. A klasszikus, karcsúsított blézereket jól szabott, hosszabb szárú szövetsortokkal is felvehették a nők, akár munkahelyre is. Természetesen, a rövidnadrág alá mindig harisnyát húztak, és a cipő is nőies és elegáns kellett, hogy legyen. Kedvelték továbbra is a tűsarkú körömcipőket, de már a kerekített orrú, barokksarkú lábbelik is megjelentek. Az évtized végére pedig újraéledtek haló porukból a csótánytaposók és a tömbsarkú, kockaorrú „csodák” is.

A már említett, finom szövetek mellett a fényes felületű és az áttetsző anyagok is hódítottak. A selymet, a szatént és a muszlint inkább alkalmi ruhákhoz használták, de ekkor terjedt el az elasztikus plüss is. Továbbra is széles körben használták és kedvelték a műszálas kelméket is.

1995-ben Britney Spears „eldalolta” a Baby one more time című nótáját, és a videoklip hatására a rakott, skótkockás diáklányszoknyák elárasztották az utcákat. Az énekesek mellett a szupermodellek voltak a kor igazi sztárjai. Linda Evangelista, Cindy Crawford, Naomi Cambell és Chritsy Turlington óriási pénzeket keresett azzal, hogy időnként végiglejtett a kifutón, vagy egy-egy reklámban megvillantotta mosolyát. Ezek a modellek sugárzó egyéniségűek és egészségesen sportos testalkatúak voltak. (Őket nézve még nem érezte az ember azt a késztetést, hogy vagy három, jól megtermett, szabolcsi töltöttkáposztát az orruk alá toljon, amúgy jó tejfölösen, fehér kenyérrel kísérve.) Ha a topmodellek valahol megjelentek, minden szem rájuk tapadt. Az évtized végére azonban leáldozott a napjuk, mert a tervezők akkoriban már előnyben részesítették az „élő ruhafogas”- lányokat, akik ugyan mind hasonlítottak egymásra, de legalább nem vonták el a figyelmet a bemutatandó ruhákról.

1997-körül a hetvenes évek divatja is visszatért egy időre. Újból előkerültek a csípőre csúsztatott derekú trapéznadrágok, a tölcsér ujjú felsők, mindez eszméletlen színekben tobzódva. A vörös, a kék, a zöld a narancssárga, a rózsaszín és lila akár egymással kombinálva is megjelent az öltözékeken.

Az igazán trendi nő ekkoriban félhosszú, Rachel- frizurát vágatott magának, Jennifer Aniston Jóbarátok-beli karakterét utánozván.

A sportruházat is lassan beszivárgott a mindennapok öltözködésébe. A tornatermeken kívül is elfogadott viseletté vált a melegítőalsó és a sportcipő.

Furcsa paradoxon, hogy az „antidivat” is roppant divatossá vált.  A Nirvana frontembere, Kurt Cobain trendet teremtett kinyúlt szvetterjeivel, csíkos, hosszú ujjú pólóival, rongyos nadrágjaival. Hol van már Dior, meg a szupernőies New Look! A grunge stílusú nő kötött beanie sapkát nyomott fejébe, kockás flanelinget és buggyos gördeszkás nadrágot húzott magára. Mindezekhez a lábán pedig ormótlan Dr. Martens bakancsot vagy tornacipőt hordott. (Az én környezetemben akkoriban az ilyen lányokat csak a nem túl hízelgően csengő „alternatív, vagy „elvont” jelzőkkel illették.)

Összehasonlítva a kilencvenes éveket az előző évtizedekkel, azt mondhatom, hogy ez egy kevésbé markáns és látványos időszaka volt a divatnak. Újat már nem nagyon tudott hozni, ezért leginkább csak a korábbi elemeket variálta, azokat sem mindig nagy sikerrel. (De persze az is lehet, hogy csak én látom így. Nincs még meg a kellő történelmi távolság, hogy elfogulatlanul szemléljem a korszakot. Talán, ha harminc év múlva majd újra blogolni kezdek, már elragadtatott révületben fogok beszámolni ifjúkorom öltözködési módijáról. Addig meg csak tovább csorgatom a nyálam az ötvenes évek divatja után, és dugdosom a régi fotóimat a gyerek elől.)

(Ezt a szerelést kivételesen nem én varrtam. Az egész szett, a csudás-mesés rózsás nyakéket is beleértve, a kilencvenes évekből maradt a szekrényemben. Nem ragoznám: ez úgy ronda, ahogy van. Persze az ember szereti magát olyan tévképzetekbe ringatni, hogy huszonöt évvel és két gyerekkel ezelőtt az ilyesmi talán jól állt neki, de az az igazság, hogy nem. Már mindegy is. Majd egyszer csinálok belőle valami hordhatót. Mondjuk egy bevásárlószatyrot… :P :D)

Amikor 2016-ban a Netflix bemutatta a Stranger Things című sorozat első évadját, hirtelen fellángolt az érdeklődés a nyolcvanas évek divatja iránt.  Jómagam is rácuppantam a képernyőre, és nem csupán a lebilincselő meseszövés, vagy a szimpatikus gyerekszereplők miatt. Valami genetikai csavar lehet az oka, szerintem anyámtól örököltem, de mindig a legapróbb részletekig kivesézem magamban az általam látott filmek és színdarabok kosztümjeit. Ennél a sorozatnál a tervezők, Kimberly Adams, Malgosia Turzanska és Kim Wilcox viszont olyan jó munkát végeztek, hogy még elemezgetni is elfelejtettem. Az öltözékeket látván egyszerűen csak boldogan tapicskoltam kamaszkorom előtörő emlékeiben. És hogy milyen volt a divat Thatcher, Reagan és a végstádiumba ékező Szovjetunió korában? Hát erőteljes, sokszínű és olykor bolondos.

A nyolcvanas évek divatja az öntudatra ébredő női munkaerőt ünnepelte. Míg a hetvenes években a férfiruhák lágyultak a nőiesebbé, a következő évtizedben már a női ruhák sugározták azt a magabiztosságot és hatalmat, ami valaha csak a férfidivat sajátsága volt. A jelenség oka abban keresendő, hogy a nők a történelem során először kerülhettek a munkaerő piacon olyan pozíciókba, amelyeket korábban hagyományosan csak férfiak tölthettek be. A női középvezetők és vezetők az öltözködésükkel is meg kívánták mutatni a környezetüknek, hogy érnek annyit, mint férfi társaik, ugyanakkor azt is demonstrálni akarták, hogy mindezek ellenére megmaradtak nőknek. Ezt az élethelyzetet dolgozta fel a nagy sikerű, 1988-as Dolgozó lány című film is, Melanie Griffith főszereplésével.

Az androgün vonásokat mutató sztárok, mint például Grace Jones modell, vagy a szuggesztív tekintetű Annie Lennox énekesnő jól mutatták a változásokat. A nők elkezdtek hatalmas válltöméseket hordani a kabátokban, zakókban, sőt, még a blúzokban is. (Én ugyan nagyon utáltam ezeket, mert úgy néztem ki bennük, mint valami ropitestű, NDK-s súlyemelőnő, aki túltolta a vállba kapott szteroid injekciókat a moszkvai olimpia előtt.  Így, ha kaptam is valahonnan egy-egy ilyen ruhadarabot, nyomban nekiestem a körömollóval és kibontottam belőlük a töméseket.)  A széles váll mellé vagy teljesen egyenes szabás, vagy erős derékkarcsúsítás társult. A női blézereket gyakran csak az élénk, vibráló színük különböztette meg a férfi zakóktól, a szűk derekú kabátkák derekát pedig olykor még peplum is díszítette. Mindezt térdig érő, szűk szoknyával és hegyes orrú, tűsarkú cipőkkel hordták a hölgyek.  

A blúzok szintén a férfiingekre hajaztak, de kedveltek voltak a denevérujjú, sonkaujjú, kámzsanyakú felsők is. A nyári ruhák nyaka gyakran csónak, vagy V kivágású volt. Időnként ez a V kivágás a háton jelent meg, különféle keresztpántos díszítésekkel megbolondítva.

Kiegészítőként a nők látványos ékszereket hordtak: csörömpölő karkötőket, nagy méretű fülklipszeket és brossokat. A divatos nő frizurája legtöbbször erősen tupírozott, oroszlánszerű, vagy hosszú, göndörített volt, fényes, franciacsatokkal összefogva.

Az alkalmi ruhák részleteiben könnyen elveszhetett a gyanútlan szemlélő. Fodrok, rüssölés, ráncolás, aszimmetrikus vállmegoldás, fényes anyagok: mintha minden úri huncutságot egy ruhán kellene megmutatni. Ékes példája volt e tobzódásnak Diana hercegné esküvői ruhája is, melyen a nyakfodor, a hatalmas sonkaujjak, a bő ráncolt alj és a hosszú uszály szinte agyonnyomta a törékeny, fiatal kis menyasszonyt. (Tán szimbóluma is volt ez a ruha Lady Di későbbi, szerencsétlen életének…). 

A kor híres tervezői Gianni Versace, Christian Lacroix, Jean Paul Gaultier, Karl Lagerfeld és Giorgio Armani voltak, akik a sokszínű, utcai divatból is bátran merítettek inspirációt.

Ha már az utcai divatnál tartunk: többfajta szubkultúra élt egy időben egymás mellett, és ezekhez mindhez jól körülhatárolható zenei ízlés és öltözködési stílus is tartozott. Először is ott voltak a The Cure holdudvarába tartozó gótok, vagy gruftik, akik feketére festett hajukkal, sápadtra sminkelt arcukkal, koromfekete ruháikban bármely B kategóriás élőhalottfilmben bátran vállalhattak volna jól fizető statisztaszerepet. Aztán voltak rockabillyk, akik az ötvenes évek stílusát idéző holmikban nyomultak. (Nálunk ezt az irányzatot Fenyő Miklós és a Hungária képviselte akkor és azóta, örökkön-örökké. Az 1981-es táncdalfesztivál után Magyarországon minden iskolai buli a partvisnyél alatt rázott Limbó-hitóval zárult.) Az évtized vége felé pedig megjelentek a bomberdzsekis, kopasz, bakancsos skinheadek, és a bőgatyás, fedora kalapos vagy baseball sapkás hip-hoposok is. (A különféle zenekarok követői időnként vidám, hétvégi szórakozásként egymást verték a felkapott szórakozóhelyek közelében. Így például, megyeszékhelyünkön is menetrendszerűek voltak a „broszosok” meg a „depesesek” közti csetepaték, amelyekbe alkalmanként, unaloműző elfoglaltságként még az arra őgyelgő rockerek is bekapcsolódtak. A Depeche Mode együttes táborát egyébként már messziről fel lehetett ismerni a hosszú, fekete bőrkabátokról, a Bros követői meg piros zakót viseltek fehér, nyakig gombolt inggel. A rockerek pedig szinte semmit nem változtak külsőjükben, „mióta a Föld kerek”.)

Ami az évtized színeit illeti, az élénk alapszínek mellett a fuksziarózsaszín és a lila is nagyon divatosnak számított. Az olyan kontrasztos párosítások, mint a sárga-fekete, tengerészkék-fehér, piros-fekete, valamint a klasszikus fekete-fehér igen nagy népszerűségnek örvendtek. A kontrasztos színpárosításoknak kedvezett a szinte mindenféle ruhadarabon feltűnő, pöttyös és csíkos minta is.

A fiatal lányok szívesen díszítették a ruháikat masnikkal, vagy óriási, színes műanyag gombokkal. A bő farmerdzsekik elmaradhatatlan kelléke volt a számtalan, zenekarokat ábrázoló jelvény. A műanyag karkötőkből legalább hármat húzott az ember lánya a csuklójára, és akár teniszezett, akár nem, frottír csuklószorítókkal is feldobhatta sportosabb szettjeit. A tizenévesek leginkább azonban farmert hordtak farmerrel, amit csipke rátétekkel is díszítettek olykor.

Apropó, farmer: amikor életemben először hazaállítottam egy, a Vörös Kenguru nevű butikban beszerzett, menő, kőmosott farmernadrággal, apám szentül meg volt győződve arról, hogy azt a ruhadarabot valaki már előttem legalább egy évig hordta. Nagyanyám meg nemes egyszerűséggel csak malteros nadrágnak becézte a magas derekú, répa szabású csodát. (Mondjuk ma sem értem, mi az ördög vitt rá, hogy önszántamból olyan nadrágot húzzak magamra, ami a fenekemet háromszor akkorának mutatta, mint amilyen valójában volt. Ráadásul a szükségesnél legalább két mérettel nagyobb felsőket is vettem fel hozzá... :P)

Az oversize pólókat melyeket, színes, figurális nyomatok, feliratok, számok tettek izgalmasabbá, egyébként mindkét nem szívesen hordta. (Mivel Magyarországon a szocialista hiánygazdaság nem nagyon gyártott ilyen pólókat, a kisiparosok hamar megtalálták a piaci rést, és jó pénzért bárki vehetett magának vasalható matricákat.  Ezek ugyan néhány mosás után csúfosan búcsút intettek az anyagnak, de addig is viselőjük úgy érezhette magát, mint aki épp most lépett ki a Popcorn magazin középső, dupla oldaláról.) Az nyolcvanas évek végén pedig beköszöntött a rave-korszak, és mindent elárasztottak a vigyorgó szmájlik.

(A képen látható szoknya autentikus darab, még középiskolás koromból maradt a szekrényemben. Az anyukám varrta nekem.  A színes, oversize felsőt meg most készítettem magamnak hozzá egy ócska strandszoknyából. Nézzétek el nekem, de lusta voltam a hajamat oroszlánosra tupírozni, és karkötőt is csak ennyit találtam. � )

A hetvenes évek divatja olyan volt, mint egy jobbfajta búcsújáróhely vásári kínálata, ahol a kacsintós szentképtől kezdve a teflon serpenyőig mindent megtalál az ember, miközben háttérzajként a népi Mária-énekek ősi dallama keveredik a letűnt évek legharsányabb diszkóslágereivel.

Bámulatos eklektika jellemezte ezt az évtizedet. A gengszter stílusú nadrágkosztümök, a karcos punk holmik, a sokszínű folk, a glam rock csillogása és a vattacukor illatú diszkóvarázs mind-mind jelen voltak ebben az időszakban.  

A hetvenes évek öltözködése igyekezett a kényelmet a stílussal kombinálni, éppen ezért a korábbi, merevebb sziluettek szinte teljesen eltűntek. A ruhák természetes könnyedséggel követték viselőjük alakját. Az alsóneműk leegyszerűsödtek, a fűző kikerült a ruhatárból, gyakran még a melltartókba sem raktak merevítést.

A felsőruházat rendkívül színes képet mutatott. Továbbra is élt a hippik által felfedezett folk-vonulat, mely az egyes népek viseletéből átvett elemeket bátran kombinálta egymással. A húzott, bő parasztblúzok és a hímzések nagy népszerűségnek örvendtek. A kelet – európai viseletek mellett a divat tárt karokkal fogadta az arabos, a törökös és az indiai motívumokat is.  A kasmírmintás kendőket ekkor kezdték a nők derékra kötve, övként is viselni.

 Nemcsak a hímzett, hanem a kötött és horgolt holmik is divatosnak számítottak ebben az időben. Ruhák, poncsók, kardigánok, sőt, még extravagáns fürdőruhák is készültek ezekkel a háziipari technikákkal. Soha ennyi lelkes hobbikötőt és horgolót nem látott még a világ! Hideg időben pedig a hagyományos irha mellények és bekecsek kerültek elő a szekrényekből.

Ha már hideg és etno: emlékeim szerint Magyarországon ekkor terjedt el szélesebb körben a nyúlszőr usánka, mint az elegancia és stílus netovábbja. (Persze, nekem még nem volt olyanom, mert akkoriban én még leginkább csak piros űrhajós sapkában énekelgettem az ovi udvarán álló, világot jelentő csőmászóka tetején a „Károninát”.) Az usánka mellett divatos fejfedőknek számítottak a péklegény-sapkák, a különféle kendők és a széles karimájú, puha kalapok is.

A hatvanas évek miniőrülete lassan lecsengett, és a szoknyák alja lejjebb került. A hölgyek újra midit kezdtek viselni, sőt, gyakori volt a maxiszoknya is, és nem csupán alkalomra. A hétköznapokban szívesen hordták a praktikus kötényruhákat garbókkal, vagy blúzokkal, de a tunikák is hódítottak. A Diane von Furstenberg által kitalált, átlapolós ruha is hamar alapdarab lett a női ruhatárban. A ruhák ujja általában bő, csuklónál húzott, vagy tölcsér alakú volt, de igen kedvelték a bevont gombokkal díszített, hosszú mandzsettás megoldásokat is.  A felsőkre hegyes, túlméretezett gallérokat raktak, de a kisebb, kerek babagallérokat is előszeretettel hordták.  Ekkor jelentek meg a romakultúrából átvett, vállra csúsztatott Carmen-blúzok is a fiatal lányokon, amikhez kiegészítőként a nyakukban bársonyszalagból készített, gyöngyökkel hímzett chokert viseltek. A különféle textúrájú és mintázatú anyagokat játékosan kombinálták, a ruhadarabokat látványos, nagy foltzsebekkel, cipzárokkal és műanyag, vagy fa gombokkal tették még figyelem felkeltőbbé.

A női gardrób ekkor már elképzelhetetlen lett volna a praktikus nadrágok nélkül. Yves Saint Laurent elegáns nadrágkosztümjeit ugyan kevesen engedhették meg maguknak, de a magas derekú, bőszárú trapéznadrágokat szinte minden korosztály szívesen viselte. Az ilyen nadrágokhoz általában platform, vagy telitalpú cipőket húztak a nők, optikailag még hosszabbá téve lábaikat. (Az igazat megvallva, már zsenge gyermekkoromban sem éreztem rajongást ezek iránt az általam akkoriban csak „patacipőnek” becézett lábbelik iránt. El nem tudtam képzelni, hogy hogy nem léptek rá a nagylányok a nadrágok lelógó szárára ezekkel a fura csótánytaposókkal.)

A farmernadrág ekkoriban vált végérvényesen munkaruházatból divatcikké. Calvin Klein és Gloria Vanderbilt az évtized végén létrehozza a dizájner farmer fogalmát, és ezeket a nadrágokat még az olyan kifinomult hölgyek is magukra öltötték, mint Jackie Onassis Kennedy.

A zene hatása az öltözködésre minden korábbinál erőteljesebbé vált.  Vivienne Westwood 1971-ben megnyitotta londoni Let It Rock nevű üzletét, mely később SEX, illetve Seditionaries néven folytatta működését. A brit tervezőnő volt az, aki kitalálta a Sex Pistols tagjainak színpadi megjelenését, és olyan holmikat dobott piacra, mint a szaggatott, biztosítótűvel összefogatott szárú csőnadrágok, a pink és vörös motoros bőrdzsekik, valamint a skótkockás, mini kiltek. Westwood extravagáns és polgárpukkasztó divatot vitt az utcákra és a kifutóra egyaránt.

Az évtized közepén megerősödő glam rock még egy lökést adott a már egyébként is népszerű, uniszex divatirányzatnak. David Bowie színpadi alteregója, Ziggy Stardust női és férfi holmikat kombinált egymással a színpadon. A csillogó flitterek és harsogó színek kiváltotta, zavarba ejtő hatást pedig látványos parókával és sminkkel fokozta tovább. (Mondjuk róla akkoriban még nem nagyon lehetett itthon hallani. Generációm könnyűzenei műveltségének alapjait a táncdalfesztiválok, a Ki mit tud?, meg a Petőfi Rádió hétfői kívánságműsora rakta le…  Csoda hát, hogy olyan lett, amilyen?! :D )

A punk és a glam rock mellett a diszkózene is meghatározó szerepet töltött be a fiatalok életében. Sorra nyíltak a táncklubok, ahol az egyszerű, melós lányok is egy héten egyszer diszkókirálynőknek érezhették magukat a lüktető, újfajta könnyűzenére mozogva. A modern táncokhoz pedig különleges ruhák illettek. A tükörgömb alatt fényes leggingsekben, lágyan leomló, nyitott hátú nejlondzsörzé ruhákban, csőtopokban, vagy félvállú, fodros ruhákban ropták a fiatal nők a diszkótáncot. A lámpák fényét jól visszaverték a lurex, spandex és aranylamé anyagok, az UV világítás pedig remekül ráerősített a vibráló színekre.  (Mindezt persze csak hallomásból és olvasmányélményeim alapján tudhatom, hiszen osztálytársaimmal akkoriban mi még csak iskolai klubdélutánokon élvezhettük a soul-funky-t, megrészegülve a kikericssárga Sztár narancs üdítő aromájától.)

(A képen látható ruhát egy 1971-es Aranyszabásminta, vagy másnéven Lutterloh -szabásminta alapján varrtam magamnak. Érdekesség, hogy ezt a szabásminta rendszert még manapság is forgalmazzák. Nagyon kedvelem, mert a csípő- és a mellbőség felhasználásával szinte mindenféle holmi szabásmintáját egyszerűen meg tudja magának szerkeszteni az embert.  Ja, és ne is kérdezzétek…. egy paplanhuzatunk bánta a hetvenes éveket… :P :D)

Míg az ötvenes években a tinédzserek fedezték fel maguknak a divatot, addig hatvanas években a divat fedezte fel magának a tinédzsereket. Ez az évtized szinte kizárólagosan csak a fiatal fogyasztókról szólt. Olyan fogyasztókról, akik mást akartak, mint a szüleik, ráadásul tetemes összegű zsebpénzzel is rendelkeztek.  Az ifjúság értékrendje, szubkultúrája és öltözködése a hatvanas években vált el először élesen a felnőttekétől.

 A hidegháborús űrverseny, a fogamzásgátlók elterjedése, a vietnámi háború, a Beatles és a Rolling Stones zenéje, mind-mind hatott a fiatalok életszemléletére, és azon keresztül az öltözködésükre is. A nagy példányszámban megjelenő női magazinok, valamint a televízió pedig ezt az új ízlésvilágot széles körben és villámgyorsan el is terjesztette.

Az ifjabb generáció harsányan és öntudatosan vette át a terepet a középkorú, klasszikus irányvonalat képviselő tervezőktől. Az egyik ilyen ifjú titán Yves Saint Laurent volt, aki 1960-ban egy beat inspirálta kollekciót tervezett a Dior – háznak, mely nem kis feltűnést és komoly megütközést keltett Párizsban. Mivel Párizs nehezen mozdult, hogy az új divatfogyasztó réteg, a fiatalok kedvére tegyen, a világ divatjának központjává hamarosan London vált.

A fogamzásgátló elterjedése szexuális forradalomhoz vezetett, aminek következtében a ruhák is ezt a szabadságot (az idősebb generációk szemében pedig szabadosságot) tükrözték. 1964-ben Mary Quant gondolt egy merészet, és egy jókorát lenyisszantott a szoknyák aljából, látni engedvén nemcsak az egész lábszárat, hanem a combokat is, sőt óvatlan mozdulatoknál minden egyéb, addig rejtve maradt alkatrészét is a női testnek. Természetesen ezekhez a szoknyákhoz már nem lehetett a hagyományos harisnyakötőket viselni, ezért hát az ipar gyorsan piacra dobta a harisnyanadrágokat, melyek elképesztő színekben és mintákban tobzódtak.  A legalább 20 centivel térd fölött véget érő mini- és mikroszoknyák ugyan kezdetben kisebbfajta botrányokat okoztak, de később egyre inkább hozzászoktak az emberek a látványhoz. (Na ja. A jóhoz könnyen hozzászokik az ember…)  A hideg, téli napokon a merész lányok az övnek tetsző szoknyák fölé hosszú maxikabátokat vettek fel, hogy védekezzenek a fagyhalál ellen. A hosszú szárú, tömbsarkú, vagy lapos sarkú csizmákat pedig télen-nyáron hordhatták a rövid kis aljakhoz. (Nálunk Zalatnay Cini volt a miniszoknya-csizma kombó felkent papnője azokban az időben.) A csizmák mellett kedvelt lábbeliknek számítottak a lakkozott, vagy sima bőrből készült, úgynevezett „babacipők’ és papucscipők is.

A kor szépségideálja visszakanyarodott a 20-as évek csupakéz-csupaláb, gyerektestű nőihez. Ennek legismertebb megtestesítője a brit szupermodell, Lesley Hornby, vagy más néven Twiggy volt. Rövid hajával és csontos kis testével Twiggy inkább tűnt fejletlen gyereklánynak, mint érett nőnek, de - mint ahogy az már a divatikonok esetében általában lenni szokott - ez cseppet sem tartotta vissza követőit a bősz utánzástól.

A szabásminták az előző évtizedhez képest lényegesen leegyszerűsödtek. A sima, rövid szoknyák, az A vonalú miniruhák, a szoknya aljáig érő mellények mellett igen nagy szerep jutott a hangsúlyos kiegészítőknek, az aszimmetrikus részleteknek, valamint a feltűnő színeknek és mintázatoknak. A kor tervezői előszeretettel használtak kontrasztos színtömböket, mint például YSL az 1965-ös, Mondrian inspirálta ruhájánál.  A ruhaanyagok mintáinál gyakori volt a pszichedelikus ihletésű színkavalkád. (Kevéssé árnyaltan fogalmazva: a „betépve mindenfélét rajzolgatunk” –minták.)

A ruhák alapanyagai között szinte minden fellelhető volt, a könnyen kezelhető, kevert szálas poliészterektől kezdve a korábban estélyi viseletnek számító anyagokig. A nők immár nappalra is nyugodtan viselhették a selyem, bársony, brokát, lurex, csipke és szatén holmikat. Még olyan alapanyagok is helyet követeltek maguknak a ruhatárban, amelyeket korábban egyáltalán nem használtak öltözködési célokra. Ilyen volt például a színes PVC, melyből vízálló kabátok készültek, de a fiatal Paco Rabanne még attól sem riadt vissza, hogy fémláncokkal egymáshoz erősített, kis műanyag lapocskákból készítsen estélyi ruhát. Téli időszakban pedig a praktikus, geometrikus mintákkal díszített kötött ruhákat is szívesen viselték a lányok, asszonyok. (Persze nálunk, a szocialista tervgazdálkodás miatt, e széles alapanyag választéknak nyoma sem volt. A családi legendárium szerint boldogult nagyanyám magára tekergetve, Kassáról csempészett haza anyámnak valami jobbfajta ruhaanyagot. Talpraesett asszony volt, az már egyszer biztos!)

A szoknyák és ruhák mellett a női gardrób teljes jogú alapeleme lett immár a nadrág is, mely az évtized elején még szűk szárral, az évtized vége felé, pedig egyre bővebb formában hódított. A nadrágok dereka a szárak bővülésével egyre inkább lejjebb vándorolt, míg végül a csípőre nem került. Yves Saint Laurent bemutatta a női szmokingot, melyet nappalra és alkalomra egyaránt hordhattak a hölgyek, az anyagválasztástól függően.

A kor ikonikus boltja, a londoni fiatalok kedvelt találkozóhelye, a Biba nevű üzlet volt, mely egy lengyel származású divatillusztrátor, Barbara Hulanicki és férje, Stephen Fitz Simon csomagküldő szolgáltatásából indult. A Biba koncepciójára igaz volt az a régi mondás, hogy végy egy nagy hordót, töltsd meg mindenféle korok ruháival, görgesd kicsit, majd tetszőleges sorrendben halászd ki belőle a holmikat! – És voilá: megkapod a mindenkori, aktuális divatot. 

A Biba kollekcióiban remekült megfértek a 20-as évek csőruhái a harmincas évek ferdén szabott neglizséi mellett, de szecessziós és Art Deco inspirálta darabokat, valamint ento stílusból beszivárgott elemeket is jócskán találhatunk közöttük. Célközönsége elsősorban a munkásosztályból került ki, akik alacsonyabb jövedelem mellett is szerettek volna divatosan kinézni. A Bibában tetőtől talpig felöltözhetett a jóravaló, kültelki leányzó annyiból, amennyibe Mary Quantnál csak egyetlen, árva kis ruhácska került. Nem véletlen, hogy az új kollekciók piacra dobásakor rendesen sorok kígyóztak az üzlet előtt, és némelyek 2-3 modellt is vettek ugyanabból a ruhából, különféle színekben. Persze, mint ahogy az lenni szokott, az alacsony ár már ekkor sem nem kedvezett a minőségnek. (Az első fast fashion bolt…)

A hatvanas évek mindenképp izgalmas és polgárpukkasztó évtizede volt a divatnak, amikor a fiatalok ellenkulturális lázadása az öltözködésben is jól láthatóan megjelent. (Azért furcsa arra gondolni, hogy a mai „boomerek” voltak az elsők, akik nyíltan és olykor szemtelenül szókimondóan merték eltérő véleményüket az előző generáció arcába vágni. Hát, ennyit arról, hogy „bezzeg a mi időnkben…”)

(Ha harminc évvel fiatalabb lennék, egészen biztosan valami mikroszkópikus méretű holmiban tenném közszemlére málnakavaró virgácsaimat. Így azonban, korosodván, meg kell, hogy elégedjek ezzel az anyukám varrta ruhával, amit egy 1962-es Ez a Divat magazinból néztünk ki. Na ja! Az én anyukám tud ilyet is, hogy megnézi a képet, és pikkpakk megvarrja. Én azért még olyan messze vagyok ettől, mint miniszoknya a bírói talártól … :P)

Ha csak egyetlen évtizedet kellene kiválasztanom a 20. századból, azzal a kikötéssel, hogy holnaptól kezdve csakis olyan stílusú ruhákban járhatnék, a választásom egyértelműen az ötvenes évekre esne. A második világháború után az egész világon hatalmas optimizmus és eufória uralkodott el, és ez az emberek öltözködésén is jól látható nyomot hagyott.

A szűkös esztendők hiánygazdasága által diktált, szegényes és roppant unalmas módi után Christian Dior 1947-es La Corolle kollekcióját legalább olyan kitörő lelkesedéssel fogadták a nők, mint végzős diák március végén az elmaradó pénteki nyolcadik óra hírét. Carmel Snow az amerikai Harper’s Bazaar szerkesztője e stílust nemes egyszerűséggel csak New Look -nak nevezte el, ami aztán a köztudatban ráragadt az egész évtized divatjára.

 A német megszállás miatt korábban tetszhalott francia divat újra feléledt. Dior mellett olyan nevek jöttek ki új kollekciókkal, mint Balmain, Givenchy, Balenciaga, és még az akkor már tizennégy éve visszavonultan élő, hetvenéves Coco Chanel is újra megnyitotta a szalonját.

A kor női divatját két szóval tudnánk a legjobban leírni: kifinomult és szupernőies. A háborús évek szigorú, férfias sziluettjét felváltotta a klasszikus, homokóra alkat: a váll lágyan ereszkedett, a mell megemelkedett és előreugrott, a derék valószínűtlenül vékonyka lett, a csípő viszont kikerekedett. Az ünnepelt filmsztárok is mind ilyenek voltak: Brigitte Bardot, Sophia Loren, Marilyn Monroe és Audrey Hepburn - még a celluloid szalag is megolvadt tőlük a mozigépben.

Mivel az ideális homokóra alkat csak keveseknek adatott meg, a divat mágusai ezen úgy segítettek, ahogy tudtak. Piacra kerültek a szivacsos, merevített melltartók, a rugalmas anyagból készült, rövid fűzők. A fürdőruhák többsége is alakformáló, merevítéssel ellátott darab volt.

A ruhákat, szoknyákat a derékrésznél alaposan ráncolták vagy berakták, néha a csípőnél még ki is párnázták. Elterjedtek a keményített és a tüllös alsószoknyák is. Mindehhez persze irgalmatlan mennyiségű anyag szükségeltetett. Nem csoda hát, hogy volt olyan Dior - ruha, melynek csak a szoknyájára 18 méter anyagot varrtak föl.

Ami az alapanyagokat illeti, továbbra is kedveltek voltak a háború alatt is széles körben használt, egyszerűbb, szintetikus textilek, de az olyan luxusanyagok, mint a selyemorganza, selyemtaft és szatén is újra nagy népszerűségnek örvendtek. Az előbbiekből könnyen mosható ingruhákat varrattak maguknak a nők otthoni viseletre, az utóbbiakból koktélruhák és estélyi ruhák készültek. Kedvelték a nejlont is, amiből a fűzőtől kezdve a felsőruháig szinte minden gyártottak. Előnye volt, hogy nem igényelt vegytisztítást, könnyen moshatták otthon is, és nagyon gyorsan száradt. (Ugyanezen előnyök miatt indulhatott hódító útjára a kis „nájlonotthonka” is, amihez ugyan a francia divatiparnak vajmi kevés köze lehetett, de kis hazánkban sokáig a falusi nénikék egyenruhájaként funkcionált, és amihez kalap helyett, kiegészítőként, szinte kötelezően rövid, tartóshullámmal készített frizura is dukált.)

De az otthonkák helyett most inkább térjünk vissza a koktélruhákhoz! A háború után új szokásként terjedt el a felső középosztály és a gazdagabb rétegek körében a koktélparti, ahová a hölgyek elegáns ruhában, fátylas koktélkalapban és rövid kesztyűben érkeztek. Ezt a ruhát rendszerint este 6 és 8 között viselték. A későbbi időpontokban kezdődő társasági eseményekre viszont már estélyi ruhát vettek fel, hosszú selyemkesztyűvel, esetleg stólával. (Oké, inkább felülvizsgálom a legelső bekezdésben foglalt kijelentésemet. Még normál körülmények között sem sok koktélpartira járok, hosszú selyemkesztyűben pedig elég vicces lenne hagymát pucolni a vacsorára készülő lecsóhoz… :P)

A jól öltözött, finom hölgy a ruha mellett négy dolog harmóniájára ügyelt: a kalap, a kesztyű, a táska és a cipő. (Valószínűleg itt alapozódott meg az a mára már széles körben elterjedt, sarkalatos bölcsesség, miszerint egy nőnek sohasem lehet elegendő cipője és táskája.) A cipők kecses, magas sarokkal és hegyes orral készültek, de a fiatalok szívesen hordták a balerina fazonú lábbeliket is.

Az uralkodó szabásvonalak szinte évente változtak. A princesz-vonal után nem sokkal már a laposabb, egyenesebb H vonal hódított, mely a csípőre helyezte a hangsúlyt. Ezután pedig az A- vonal jött divatba, mely válltól lefelé fokozatosan bővült. (Rossz nyelvek szerint a háború után hazaérkező katonák nagy lelkesedését követő, bőséges gyermekáldás inspirálta ezt a sziluettet.)  Majd megjelent az Y- vonal is, amelynél meg pont a váll kapott nagyobb hangsúlyt és a szoknyarész szűkült lefelé drámaian.  (Lassan az egész ábécét felsorolhatjuk…)

Az évtized divatszínei a tengerészkék, a fekete, a fehér, a vörös és a zöld, rózsaszínű és a sárga volt. A textiltervezők a dekoratív virágoktól kezdve a pudlikutyákig mindenfélét ráálmodtak a nyomott mintás anyagokra.

A kabát is fontos szerephez jutott. Míg a negyvenes években már az is nagy szó volt, ha egy meleg kabáthoz jutott az ember lánya, a háború után a jó kabát státuszszimbólummá vált. (Az állatvédők most inkább behunyt szemmel olvassanak tovább!) A jó kabát pedig elsősorban szőrmét jelentett.  Sok nő vágya volt ebben az időben egy puha, vidramenyét bunda.

Megjelent egy új fogyasztói réteg is, a tinédzserek. A tinédzser lányok előszeretettel viseltek bő, mintás körlapszoknyákat háromnegyedes ujjú blúzokkal vagy kötött pulóverekkel. Divatosnak találták a kacérul nyakba kötött kis kendőket, napszemüvegeket és a színes gyöngysorokat. Nyaraláshoz pedig szűk kaprinadrágokat is viseltek rövidke, pántos felsőkkel. Érdekesség, hogy ekkoriban a női nadrágokon a cipzárt még oldalra rakták, mert elölre varrva illetlennek találták.

Összegezvén az ötvenes évek divatját elmondhatjuk, hogy ez a játékosság, a kreativitás, a nőiesség és az életöröm évtizede volt. Talán éppen ezért köszön vissza időről időre egy-egy ilyen múltidéző darab kissé modernizált formában még ma is a kifutókról. (Vagy éppen a vintage rajongó, grafomán, korosodó, vidéki középiskolai tanárnők ruhatárából. :P :D)

(A ruhámat egy nagyon régi, Simplicity szabásminta alapján varrtam magamnak. Rendszeresen vadászom ilyen ócskaságokra a neten. A valódi selyem anyagot, amiből készült, egy turkálóban találtam. Látszott, hogy nem mai darab, mert a hajtásoknál kiszedte a színét a nap. A szabásnál rendesen trükköznöm kellett, hogy ezeket a részeket kikerüljem. A lila nem annyira az én színem, de ezért a ruháért odáig vagyok, mert nagyon kellemes viselet.)

Alighogy magához tért a világdivat a nagy gazdasági válság által bevitt jobb horog után, jött a második világháború, és olyan gyomrost vitt be neki, hogy a divat nemcsak, hogy beleszédült, de azonnal padlót is fogott. A 40-es évek első felében, ahogy az élet más területén, az öltözködésben is háborús körülmények diktálták a módit, a tervezők munkáját pedig egyetlen szempont határozta meg: a folyamatos hiány.

A korábban népszerű alapanyagokra, mint például a gyapjúra és a selyemre, a hadiipar egy az egyben rátette a kezét. A gyapjúból uniformisokat és takarókat gyártottak, a selyemből pedig ejtőernyők készültek. (Ezt említve, azon nyomban feldereng kamaszkorom ködéből egy ikonikus sorozat, a Halló! Halló!, melyben a francia ellenállás Helga Geerhart német közlegény horogkeresztes selyembugyogóiból eszkábált magának ejtőernyőt.  Pffff….. Csoda hát, hogy történelmi műveltségem némi hiányossággal bír, mikor ilyen sorozatokon kényszerültem szocializálódni a ZanzaTv helyett??? :P)

Az anyaghiány hatására újfajta textilek kezdtek el hódítani.  A ruhaipar immár előszeretettel használta szinte minden célra a műselymet és a vásznat. Népszerű volt a nyomott mintás, illetve az anyagában szőtt mintás pamutvászon is. A szintetikus dzsörzé szinte teljesen átvette a pamutdzsörzé helyét a női ruhatárban, és újdonságnak számított a bársony és a kordbársony anyag női ruhákhoz való felhasználása is.

Bár a Vogue magazin kiadta a jelszót, hogy „A takarékos takaros!”, a nők többsége ezt a gondolatot körülbelül úgy fogadta, mint kiscsoportos óvodás az óvónéni meggyőző erővel bíró szónoklatát arról, hogy márpedig az a spenótnak nevezett zöld trutyi a macis tányéron finom. Persze a józan belátás győzött a hiúság felett, és a hölgyek többsége, még ha lehetősége is adódott volna rá, akkor is kerülte a cicomázkodást ezekben az években. Hazafiatlanságnak tűnt volna drága luxusholmikban pompázni a hátországban, amikor mások éheztek és az életükkel fizettek odakint a fronton a békéért. Ezt még a legnagyobb divatrajongók is belátták.  

Nagy-Britannia az anyagpazarlás elkerülése végett 1941-ben rendelettel szabályozta a női ruhákon lévő pliszék és gombok számát, és hamarosan a jegyrendszert is bevezette. Ez azt jelentette, hogy bizonyos holmikhoz csak előre nyomtatott, fejenként korlátozott számban rendelkezésre álló kuponokért lehetett hozzájutni. Az olyan luxusnak minősülő árucikkekért, mint például jobb minőségű ruhaanyagok vagy a bőrtalpú cipők, irgalmatlanul sok kupont kértek el a boltokban. Ha a család enni is akart, akkor az okos háziasszony nem pazarolta el a jegyeket ilyesféle „fényűző” holmikra. Inkább csendben megelégedett a fatalpú, parafatalpú platform lábbelikkel, melyekben ugyan járásának könnyedsége Star Wars birodalmi lépegetőinek kecses mozgásával vetekedett, de legalább nem voltak jegykötelesek.

A ruhák sziluettje merev, már-már férfiasan kemény lett, ami az anyaghiány mellett a megváltozott női szerepekkel is magyarázható. A nők tömegével álltak munkába, átvéve a fronton levő férfiak helyét a gyárakban és üzemekben. Az amerikai dalban szereplő „szegecselő Rozi” ekkoriban vált ikonikus figurává kezeslábasával és baboskendőjével.

 A szabásvonalakat a gazdaságosság határozta meg. A szoknyák szűkek voltak, nehogy egyetlen centivel is több anyagot használjanak fel rájuk, mint amennyi éppen csak hogy szükséges.  A kabátkák megrövidültek, és szinte kivétel nélkül szögletes válltöméssel készültek, mint a férfizakók.  Gyakran egyébként tényleg a szekrényben lógó, jobb napokat látott férfiöltönyöket alakították át maguknak az asszonyok kosztümökké. A gombolás, szintén takarékossági megfontolásból, csak egysorosan futott. A kabátok bélése selyem helyett műselyem lett, de igen sokan béleletlenül is hordták őket. A rátett zsebek és mandzsetták is csak felesleges flancnak számítottak azokban az időkben. Megjelentek a rövidujjú kosztümkabátok, melyek alatt a nők blúzokat viseltek. A blúzok is nélkülöztek mindenféle rafinériát. A sima, álló galléros vagy inggalléros felsők mellett divatba jöttek a húzott nyakú parasztblúzok is, melyekre belebújós szvettereket vettek fel hideg időben. Praktikus férfiruha darabok is, mint például a viharkabát, bekerültek a női ruhatárba, de a szirénaruhának becézett, elől cipzáras kezeslábas is jó szolgálatot tett, amikor az éjszakai légoltalmi riadó alkalmával valami meleg holmit kellett hirtelen magára rángatnia az ágyból kiugorván, a sötétben az ember lányának.

Azt azért el kell mondani, hogy bármennyire is takarékoskodtak a nők a ruhaanyaggal, a készítéstechnikára nagyon odafigyeltek. A cél az volt, hogy egy-egy ruhadarab több szezont is kibírjon, ezért bár silányabb anyagokból, de nagy gonddal varrtak meg mindent.

Ha a színeket nézzük, kijelenthetjük, hogy itt is a visszafogottságra törekedtek. A bézs, a szürke és barna ruhákat piros és kék kiegészítőkkel igyekeztek kicsit élettelibbé tenni. Az Egyesült Államokban viszont a hazafias színek, a piros, a kék és a fehér hódított a leginkább. Az amerikai divat egyébként valamelyest nyert is a háborúval. Miután Párizst megszállták a németek, a francia divatfőváros egy időre elvesztette vezető pozícióját. Az addig főleg francia holmikkal kereskedő amerikai nagyáruházak kénytelenek voltak a hazai divatipart és honi tervezőket felkarolni, így New York rövid időn belül az öltözködés másik fellegvárává válhatott.

Szerencsére, mint minden rossz, a világháború is egyszer csak véget ért, és a nők újra elkezdhettek lágyabb, nőiesebb formát ölteni. A szoknyák hossza immár lejjebb vándorolt, a vállak kerekebbek lettek. A romantikus szatén, műselyem ruhákon már a masnik és fodrok is fel-fel tűntek. A színek megélénkültek, a minták pedig a geometrikustól kezdve az etno stílusúig mindenfélék voltak. 1945-re a hagyományos „kis fekete” koktélruha is bekerült minden jólöltözött nő szekrényébe.

A nyakkivágások mélyebbek lettek, ezzel is hangsúlyozva a feminin jelleget, és mivel már a textillel sem kellett annyira takarékoskodni, gyakran látni rüssölt vagy puffos ujjú nyári ruhákat is. Az ejtett váll és a csapott, japán ruhaujj is kedvelt volt.  A szoknyák derekát dúsan ráncolták vagy berakták, kiemelve a derék karcsúságát, és a pánt nélküli esélyi ruhákban mindenki megcsodálhatta a gömbölyded vállakat. Hűvösebb estéken ezeket a nyitott ruhákat stólákkal vagy boleró kabátkákkal viselték. Alkalomra divatosnak számított a dúsan redőzött, görögös sifon ruha is, de még az egyszerűbb estélyi ruhákat is gyöngyhímzéssel, rakásokkal, vagy flitterekkel bolondították meg.

A mozi hatása ismét felerősödött. Bár eleinte sokak szemében botrányosnak tűnt, a fiatal Marilyn Monroe divatba hozta a kék női farmernadrágot, és a tarka pamutingeket.  A negyvenes évek végén pedig a francia divat is magához tért. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1947-ben színre lépett Christian Dior, aki a New Look-kal alapjában változtatott meg mindent, amit addig a nők addig az öltözködésről gondoltak.

 (A képen látható vintage ruha a negyvenes évek közepét idézi. Egy turkálóban bukkantam rá, és legalább három számmal nagyobb volt, mint az én méretem. Erősen próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nincs is rá szükségem, de persze nem sikerült. Itthon átmostam, darabjaira bontottam, átszabtam és újra varrtam. Mindezt körülbelül nulla szaktudással és gyakorlattal, úgyhogy legalább két egész hetet elmolyoltam vele, mert hol varrtam, hol bontottam. Nos, inkább hol bontottam… Végül csak elkészült, és azóta rém büszkén viselem még munkába is � ��)

Az a sanda gyanúm, hogy már az ősasszonynak sem volt mindegy, hogy hogyan tekerte magára az állatbőrt mielőtt megindult bogyókat gyűjtögetni a susnyásba. Ennek fényében, persze, a korabeli barlangrajzok, melyeket a nagynevű régészek és történészek holmi kollektív tudat megörökítésének, vagy szertartásokkal kapcsolatos dekorációknak tartanak szerintem nem mások, mint egy őskori Burda magazin lapjai, melyeket az avatott szem körülbelül így olvashatott: „Idén télen a kardfogú tigris bőre különösen divatos lesz nyakba csomózva, a strandszezonra viszont a minden alkaton előnyösen mutató fűszoknyát javasoljuk.” Szinte hallom, ahogyan a teóriám ellenzői most bőszen arra hivatkoznak, hogy a barlangrajzokon leginkább vadászjelentek, meg állatok díszelegnek. Na ja! Még szép! Minden Burda magazinnak több mint a felét a ruhák elkészítésének részletes leírása teszi ki! (És ez az a pont szerintem, amikor a hajdani középiskolai történelemtanárom karanténmagánya közepette visítva a kanapéja mögé búvik…)

Ha az elméletem nem is helytálló, abban viszont egyetérthetünk, hogy mi, nők egészen régről hordozzuk magunkban azt a képességet, hogy a szűkösebb körülmények között is törekedjünk a takaros külsőre. Az 1929-ben kezdődő nagy világgazdasági válság idején pedig ennek a genetikailag kódolt képességüknek igen jó hasznát vették a nők.

A keserves munkával megkeresett kevés pénz, ami gyakran a családok megélhetését is alig fedezte, nem adott arra lehetőséget, hogy hatalmas ruhatárakat halmozzon fel az ember. De még így is azok voltak a szerencsésebbek, akik éhbérért dolgozhattak, mert a válság tömeges munkanélküliséget is hozott magával. Ebben a helyzetben még a legtehetősebbek is igyekeztek visszafogottabb életmódot folytatni, hiszen nap mint nap láttak hatalmas vagyonokat egyik pillanatról a másikra elúszni a tőzsdekrach miatt. A kora harmincas évek divatja így három szót tűzhetett zászlajára: praktikus, stílusos, olcsó. 

Ezekben az években nem volt pazarlásnak helye. A lányok, asszonyok a korábbi ruháikat megjavíttatták, ha kellett átszabatták, hogy ezzel is takarékoskodjanak. Felértékelődött a kiegészítők szerepe, hiszen egy-egy öv, bross, lánc teljesen eltérő jelleget tud még egy régebbi holminak is kölcsönözni. Persze a kiegészítőknél sem kell drága dolgokra gondolni: nagy népszerűségnek örvendett a bizsu, immár színes bakelitből is készültek brossok, karkötők, és persze ott voltak a kis dobozkalapkák, turbánok, selyemvirágok, no meg az elmaradhatatlan, rövid bőrkesztyűk. A gombok dekorációs szerepet is kaptak a funkcionalitás mellett; mindenféle méretben és alakzatban készültek. Az évtized végére pedig a cipzár is megjelent. Kedvelték a kor asszonyai az állatszőrt is: hűvös időben nyakba kanyarított coboly, nyérc, esetleg ezüstróka gallérokkal és stólákkal variálták meg kabátkáikat. (Hol van még a vegán életmód, meg a PETA…)

Mivel kevés pénzből kellett jól kinézni, a tervezők is olcsóbb anyagokkal kezdtek el dolgozni. Apropó, olcsóbb alapanyag! A gazdasági válság idején az amerikai nők jobb híján gyakran arra kényszerültek, hogy liszteszsákokból varrjanak ruhákat maguknak és gyerekeiknek. Amikor ezt a malomipar érzékelte, elkezdték a termékeket tetszetős, színes, nyomott mintás zsákokban árulni. Még arra is volt gondjuk, hogy a cég logóját mosható tintával nyomassák a csomagolásra. (Azért a kor marketing szakemberei előtt le a kalappal! Meg a turbánnal is…)

A nyomott minták egyébként nemcsak a liszteszsákokon hódítottak. Még olyan ismert művészek is, mint Dalí, Picasso és Cocteau terveztek textilmintákat. A virágok, pöttyök és egyéb, geometrikus formák élénk színekben tobzódtak az anyagokon. Divatos volt a kukoricasárga, a szürke, a vörös, a tengerészkék, az égszínkék és a zöld. Feketét inkább csak estére viseltek, fényes laméból vagy selyemből. A selymet díszítésként, más anyagokkal is kombinálták, kihasználva a különböző felületek eltérő fényét.

Ami a szabásvonalat illeti, hangsúlyos lett a váll és a derék, a ruha követte a női test vonalát. A derékvonal visszavándorolt a természetes helyére. Gyakran ki is hangsúlyozták karcsúsítással, széles övekkel. A vállak erőteljesek voltak. Szögletes szabással, puffos, vagy pillangóujjakkal tették drámaibbá a megjelenést. A ruhák és blúzok nyakát gyakran díszítették zsabókkal, szalagokkal, a szoknyák hossza pedig lábszárközépig ért.  Az estélyeken feltűntek az első nyakba akasztós, teljesen nyitott hátú alkalmi ruhák is.

A korszak végére a nők még aktívabb életet éltek, mint korábban valaha. Ennek köszönhetően a női ruhatár teljes jogú darabja lett a bőszárú, jól szabott nadrág és a kötött sportmellényke is. Az egészséges életmód egyre inkább terjedt, a szabadtéri tevékenységek, a fürdőzés és a túrázás is a kedvelt szabadidős elfoglaltságok listájára került. Az úszódresszek rövidültek, a hátuk mélyen kivágott lett, biztosítva az egyenletesebb barnulást.  (Nesze neked csokicső…)

A válság elmúltával a ruhák forgalmazásának szokásai is megváltoztak. A méretes szalonokat háttérbe szorítva a konfekcióipar egyre inkább felvirágzott. A középosztálybeli hölgyek immár áruházakban és csomagküldő szolgálatokon keresztül szerezték be készre varrt öltözékeiket.

És persze megjelentek a modern stílusikonok elődjei is: Hollywood álomgyárának ügyeletes szépségei, Amelia Earhart, aki még a repülős overálja alá is selyemkendőt kötött a nyakába, vagy a kor Meghan Markle-je, Wallis Simpson, aki ugyan nem volt az a klasszikus szépség, de páratlan stílusérzékkel bírt.

(Ezen a héten én is takarékos voltam. Nem varrtam semmit, hanem a szekrényemben kotorásztam. Ezt a ruhát már nagyon régen találtam egy turiban, és nekem a szabása a pillangóujjakkal, meg a szatén rátéttel a 30-as éveket idézi. Többször is megjárta a színpadot, mert az iskolai misztériumjátékokban rendszerint a … khm… hogy is mondjam…, szóval a kevéssé szent életű asszonyok táncos ruhája szokott lenni. Mondjuk, a tizenéves tanítványaimon nyilvánvalóan jobban mutat, mint rajtam, de sebaj! Voltam én is fiatal és szép, most meg vagyok öreg és bölcs. Ja, nem. A bölcsesség még folyamatban… :P :D A kép persze úgy lenne teljes, ha a hajamat feldobtam volna a kezdő fodrászok rémálmával, a marcell hullámmal. Mírocskám biztosan meg is csinálta volna nekem pikkpakk, ügyesen. � )

Amikor az I. világháború véget ért, úgy tűnt, hogy a sokk után nemcsak az emberek, hanem a divat sem tudja még, hogy merre induljon el. A 20-as évek elején Párizs csak abban értett egyet, hogy az öltözködés terén nincs egyetértés semmiben sem. Mi sem demonstrálja ezt jobban, mint az, hogy míg 1920-ban a lábszárközépig érő szoknyákat tartották divatosnak, egy kerek esztendővel később már bokáig érő aljakat akart magának minden nő.  Ez a tétovázás 1923-ra ért véget, és onnantól kezdve a fő szabály az volt, hogy minél lejjebb csúszott a ruhák derékvonala, annál feljebb kúszott az alja, látni engedve a formás lábakat, a férfinép nagy örömére. A közszemlére tett lábak pedig fellendítették a harisnyaipart, a cipőgyártást, és igen, a szőrtelenítés mindennapos tortúrája is valahol itt kezdett el általánossá válni. (Így jártunk, lányok…)

Az esztétikai élvezetek azonban ki is merültek a lábak szemlélésében, ugyanis egyéb testrészeken nem nagyon időzhetett el akkoriban a kósza tekintet. Hol vannak már századforduló dús keblű delnői!  A 20-as évek szépségideálja oly távol került a fűzött, S tartású sziluettől, mint tehetségkutatós kiscsillag a közép szintű érettségitől. A divatos nő leginkább sötét gardróbban találomra öltözködő, éretlen kamaszfiúnak tűnt az avatatlan szem számára.  Erről az ideálról gyakorlatilag minden görbület hiányzott. A 20-as évek sziluettje olyan egyenes volt, mint céltudatos aranyásó útja az első műszempilla-rezegtetéstől az ajándék Lamborghini kulcsáig.   (Kevéssé cizelláltan fogalmazva: az ilyen alkatra mondják azt faluhelyen, hogy „elől deszka, hátul léc”.)

Persze ez az alkat normális táplálkozás mellett a legtöbb nőnek utoljára tizenhárom éves korában adatik meg, így némi mesterséges beavatkozás is szükségeltetett a trendi megjelenés eléréséhez.  Ugyan eltűntek a fűzők, de a nők helyettük kombinétrikót kezdtek el hordani, ami a melleket palacsintaként lapította le, és a mindenféle „csodafogyókúrák” is ekkor kezdték el világhódító útjukat. (Meg valahol, a felhők mögött egy Norbi nevű születendő kis lélek dörzsölni kezdte két apró, pufók kacsóját…)

1924-re megjelent egy új nőtípus, a flapper, aki munkába állt, rövid bubifrizurát vágatott, vékonyra cibálta a szemöldökét és nem riadt vissza attól sem, hogy nyilvánosan alkoholt fogyasszon. És hogy még mélyebbre merüljünk a fertőbe: kurta szoknyájában vadul charleston-t járt, ráadásul még az orrát is púderezte!!! (Na, ja. A mostani fiatalokra meg azt mondjuk, hogy botrányosan viselkednek…)

Az akkori divat fő irányvonalairól beszélve kijelenthetjük, hogy az öltözködés az 1920-as évekre leegyszerűsödött és demokratizálódott. A ruhák formája már nem árulkodott viselőjük társadalmi hovatartozásáról, talán csak a felhasznált anyagok minőségében akadt különbség. A nappali ruhákat, szoknyákat szívesen varrták dzsörzéből, de a blúzokhoz és az estélyi ruhákhoz inkább az áttetsző kelméket és a selymet részesítették előnyben. Megjelent már ekkorra a műselyem is. A szabásvonal többnyire annyira egyszerű volt, hogy a némi kézügyességgel megáldott nő akár otthon is elkészíthette toalettjét. 

Ha már a szabásvonalaknál tartunk: Mivel a cső formájú holmik nem nagy teret adtak a szabászi kreativitásnak, egyre inkább igaznak bizonyult az, hogy az ördög a részletekben lakozik. Az egyszerű holmikat gyakran dobták fel ejtett vállal, csónaknyakkal, de estére a mély, V-kivágás is dívott. Egy ideig ez a V kivágás átvándorolt az estélyi ruhák hátuljára, a dús, gyöngyös díszítésekkel egyetemben. Igen kedvelték még a kombinépántos alkalmi ruhákat is, amelyek látni engedték a mezítelen vállakat és karokat.  A ruhák alját és a szoknyákat gyakran rakásokkal, ráncokkal, esetleg fodrokkal és rojtokkal bolondították meg, ezzel is nyújtva az alakot. A korábban sportruházatként használt praktikus alapdarabok is szépen beszivárogtak a mindennapi viseletbe is. A praktikum egyébként is egyre fontosabb szempont lett: a remekül variálható szoknya-blúz-kabátka hármas ekkor vált a dolgozó nő ruhatárának alappillérévé. Kiegészítőként hosszú gyöngysorokat, harang-kalapokat és karkötőket viseltek.  Az őrült 20-as éveknek csak a nagy világgazdasági válság tudott véget vetni, ami aztán - mint általában a történelem nagy eseményei – rányomta bélyegét a divatra is. De erről majd legközelebb írok…

(Mindig is kedveltem azt a részt az Elfújta a szél című könyvben, amikor Scarlett O’ Hara vadul lecibálja a sötétítőket, hogy ruhát varrathasson belőlük magának egy fontos randevúra. Az ő nyomdokain haladva, ez a 20-as évek inspirálta ruhácska is egy levitézlett sötétítőből készült. Kíváncsi vagyok, mire végig érek a 20. századon, mi minden fog még a lakásban bimbózó kreativitásom és a blogolás martalékává válni… :P :D)

Amikor 1910-ben az Orosz Balett Párizsban bemutatta Seherezádé című előadását, még senki nem láthatta előre, hogy ezzel elindul egy olyan folyamat, ami a francia divatot úgy felforgatja majd, mint piacoló háziasszony szombat délelőtt a zöldségesstandot. A francia főváros ki volt éhezve a kelet varázsára, és ez rövid időn belül meglátszott a hölgyek öltözködésén is.

A tehetséges tervezőnek, Paul Poiretnek köszönhetően minden korábbinál bolondosabb trendek jelentek meg Párizs szalonjaiban és utcáin. Ugyan Poiret bő háremnadrágjait csak egy szűk réteg merte bevállalni, és azok is leginkább csak estélyi viseletként, de a szintén általa kiötlött „bukjel”-szoknya őrülete egész Európán végigsöpört. (Magyarországon még egy kuplé is született róla, mely a kabarék kedvelt slágere lett.)

 Ezt a szoknyát a deréknál beráncolták, ezért a csípőnél bővebb volt, kiemelve a tompor domborát. A térd alatt viszont egy meghökkentő pánt fogta össze az anyagot, ami alatt a kelme ismét ráncolva omlott alá a bokáig.  A pánt miatt lépni nem nagyon lehetett a szoknyában, illetlenül vágtázni meg pláne nem, így a nők leginkább csak jól megtermett karácsonyi szaloncukrokként tipegtek fel s alá a korzón, gavallérjaik karjára támaszkodva. (Csoda hát, ha időnként a szó szoros és átvitt értelmében is elbuktak?!) Később a pánt nélküli, de lefelé erősen szűkülő, bokát villantó szoknyákat is csak bukj-el szoknyának nevezte a köznyelv, és bárki, aki a kilencvenes évek derekán megpróbált magas peronú MÁV kocsira szűk szoknyában felvergődni, könnyen átérezheti, mit élhettek meg dédanyáink a mindennapokban ezeket a holmikat viselve.

 De legalább már kedvükre vacsorázhattak és lélegezhettek, mert a korábbi, S-tartást kölcsönző fűzőket immár sutba dobták, és helyette melltartókat és rugalmasabb fűzőket kezdtek el viselni. A bőséges vacsoráknak az is kedvezett, hogy derékvonal felcsúszott egy ideig a mell alá. Az így kialakított, empire-szabású ruhák gyakran a görög szobrokra hajazva, lágy redőkben ölelték körül a női testet. (Tudom, tudom: ennyi erővel elég lett volna az is, ha minden szabás nélkül magukra tekernek egy vég anyagot, mell alatt valami madzaggal megkötve, a divatos külső érdekében.)

A kor erőteljes Art Deco irányzata természetesen az öltözködésre is hatott: a japán kimonóra emlékeztető kabátkák, turbánok, gyöngyök, szalagok és a gazdag, keleties hímzések elképesztő extravaganciát kölcsönöztek viselőiknek. A korábbi pasztellszínek és szolid virágok helyett az erős kontrasztok és a geometrikus formák is divatba jöttek. Sötétkék, fekete, fehér, zöld, sárga, barna, vörös és óarany tobzódott a különféle selyem, muszlin és szatén ruhákon. Ki tudja, tán még ma is aranyos kaftánban és turbánban szaladgálnánk a szupermarketekben a bevásárló kocsikba kapaszkodva, ha közbe nem szól a történelem, és az I. világháború meg nem zabolázza ezt a vándorcirkuszra emlékeztető, színes divatforgatagot.

A háború viszont jött, a nők pedig szerepváltásra kényszerültek. Sokan teljesítettek szolgálatot a seregben irodistaként vagy a hadikórházakban ápolóként, így a ruhákon megjelentek az egyenruhákra emlékeztető részletek is. A nőknek munkába kellett állniuk, hogy pótolják a kiesett férfi munkaerőt. A gyárakban nehézkes lett volna a bukjel-szoknyákban robotolni, ezért ők is nadrágba és overálba bújtak. A hétköznap viselt szoknyák is bővültek és némileg meg is rövidültek, hogy jobban lehessen bennük mozogni. Felül ekkor már leginkább hosszabb, kényelmes tunikákat hordtak a lányok és asszonyok.  A színek is visszafogottabbak lettek: a sok gyász közepette kinek is volt kedve egzotikus paradicsommadárként pompázni…

Az i-re pedig Coco Chanel tette fel a pontot – áldassék az ő neve - , aki egy merész húzással a férfidivatból emelt át olyan elemeket a női ruhatárba, melyek a hölgyek megváltozott életkörülményeihez igazodtak. Így történhetett meg az, hogy a háború után a nők is elkezdték az eddig lenézett dzsörzét és a gyapjút hordani. Chanel kisasszony sima vagy rakott szoknyákat húzott a hölgyekre, egyszerű, jól szabott flanelkabátkákkal. „Ellopta” a fiúktól a kardigánt, a keresztbe csíkos felsőket és a nyitott nyakú ingeket is.  És végül, de nem utolsó sorban, amikor a mai gimnazista lányok a vég nélküli iskolai ünnepségeken a matrózgalléros blúzaikban izzadnak, talán nem is tudják, hogy ezt a gallért is Coco Chanelnek köszönhetik.  (Mondjuk, ha tudnák, szerintem akkor sem viselnék szívesebben, mert az iskolai egyenruhák, és úgy általában a vég nélküli ünnepségek is, közutálatnak örvendnek a diákság körében, amióta világ a világ. De erről talán majd egy másik alkalommal írok.)

(Az egészen „egzotikus és orientalista”, Art Deco-t idéző kosztümöm egy régi fürdőköpeny és egy paplanhuzat szerelemgyereke. Attól tartok, ha még sokáig blogolok a karanténból, nem lesz miben aludnia a családnak … :P Sikerült majdnem el is repesztenem az alját, midőn öles léptekkel kifelé galoppoztam a teraszra fotózkodni. Pffff…. Bukjel-szoknya, mi?)