Ha visszagondolok a kilencvenes évekre, úgy érzem, mintha egy pillanat alatt elröppent volna az egész. Az évtized elején még ott ültem egy iskolapadban és azt hallgattam a sulirádión keresztül, hogy Magyarország immár köztársaság lett, a végén meg már az óvoda felé tekertem a bicikli gyerekülésébe csatolt gyerekemmel. A kettő között pedig volt nagy szerelem, diploma, esküvő, munkahelyek, albérlet és még egy építkezés is…. Csoda, hogy alig emlékszem arra, hogy mit is hordtunk akkoriban?!
A homályos emlékeim ellenére abban azonban bizonyos vagyok, hogy míg a nyolcvanas években a nők öltözködése erőteljes maszkulin vonásokat mutatott, addig a kilencvenes évekre ez a trend már teljességgel eltűnt. 1990-ben Jean Paul Gaultier provokatív fűzőt adott Madonnára a Blond Ambition című turnén, ezzel pedig végérvényesen véget ért a férfias zakók és uniszex viseletek korszaka.
A nők újból elkezdték öltözködésükkel kihangsúlyozni a csábító női mivoltukat. Megjelentek a spagettipántos, szűk ruhák és a már-már melltartóval összetéveszthető méretű crop topok. (Nem ködösítek, nekem is volt ilyen.) Amikor a mai fiatalok térden szaggatott nadrágjait látom, csak elnéző mosollyal legyintek egyet: nekem olykor még a hátsóm egy része is kilógott a nadrágból. Nem anyagi okok miatt, sokkal inkább divatmegfontolásból. (Szegény anyám! Csoda, hogy heveny gutaütés nélkül túlélte mellettem azokat az éveket!) És hogy még teljesebb legyen a fennkölt elegancia, a tenyérnyi felsőkhöz és a rongyos nadrágokhoz még óriási karikafülbevalókat és tetoválást idéző, műanyag chokereket is viseltünk. (Brrrrr…. még jó, hogy nem sok kép maradt fenn rólam azokból az időkből, és internet híján még posztolni sem lehetett az ilyen csodás szetteket.)
Persze az érettebb generáció azért nem ezeket a rémes holmikat hordta. Divatosak voltak a kosztümök, egyenes, sellő, vagy rakott szoknyával. A klasszikus, karcsúsított blézereket jól szabott, hosszabb szárú szövetsortokkal is felvehették a nők, akár munkahelyre is. Természetesen, a rövidnadrág alá mindig harisnyát húztak, és a cipő is nőies és elegáns kellett, hogy legyen. Kedvelték továbbra is a tűsarkú körömcipőket, de már a kerekített orrú, barokksarkú lábbelik is megjelentek. Az évtized végére pedig újraéledtek haló porukból a csótánytaposók és a tömbsarkú, kockaorrú „csodák” is.
A már említett, finom szövetek mellett a fényes felületű és az áttetsző anyagok is hódítottak. A selymet, a szatént és a muszlint inkább alkalmi ruhákhoz használták, de ekkor terjedt el az elasztikus plüss is. Továbbra is széles körben használták és kedvelték a műszálas kelméket is.
1995-ben Britney Spears „eldalolta” a Baby one more time című nótáját, és a videoklip hatására a rakott, skótkockás diáklányszoknyák elárasztották az utcákat. Az énekesek mellett a szupermodellek voltak a kor igazi sztárjai. Linda Evangelista, Cindy Crawford, Naomi Cambell és Chritsy Turlington óriási pénzeket keresett azzal, hogy időnként végiglejtett a kifutón, vagy egy-egy reklámban megvillantotta mosolyát. Ezek a modellek sugárzó egyéniségűek és egészségesen sportos testalkatúak voltak. (Őket nézve még nem érezte az ember azt a késztetést, hogy vagy három, jól megtermett, szabolcsi töltöttkáposztát az orruk alá toljon, amúgy jó tejfölösen, fehér kenyérrel kísérve.) Ha a topmodellek valahol megjelentek, minden szem rájuk tapadt. Az évtized végére azonban leáldozott a napjuk, mert a tervezők akkoriban már előnyben részesítették az „élő ruhafogas”- lányokat, akik ugyan mind hasonlítottak egymásra, de legalább nem vonták el a figyelmet a bemutatandó ruhákról.
1997-körül a hetvenes évek divatja is visszatért egy időre. Újból előkerültek a csípőre csúsztatott derekú trapéznadrágok, a tölcsér ujjú felsők, mindez eszméletlen színekben tobzódva. A vörös, a kék, a zöld a narancssárga, a rózsaszín és lila akár egymással kombinálva is megjelent az öltözékeken.
Az igazán trendi nő ekkoriban félhosszú, Rachel- frizurát vágatott magának, Jennifer Aniston Jóbarátok-beli karakterét utánozván.
A sportruházat is lassan beszivárgott a mindennapok öltözködésébe. A tornatermeken kívül is elfogadott viseletté vált a melegítőalsó és a sportcipő.
Furcsa paradoxon, hogy az „antidivat” is roppant divatossá vált. A Nirvana frontembere, Kurt Cobain trendet teremtett kinyúlt szvetterjeivel, csíkos, hosszú ujjú pólóival, rongyos nadrágjaival. Hol van már Dior, meg a szupernőies New Look! A grunge stílusú nő kötött beanie sapkát nyomott fejébe, kockás flanelinget és buggyos gördeszkás nadrágot húzott magára. Mindezekhez a lábán pedig ormótlan Dr. Martens bakancsot vagy tornacipőt hordott. (Az én környezetemben akkoriban az ilyen lányokat csak a nem túl hízelgően csengő „alternatív, vagy „elvont” jelzőkkel illették.)
Összehasonlítva a kilencvenes éveket az előző évtizedekkel, azt mondhatom, hogy ez egy kevésbé markáns és látványos időszaka volt a divatnak. Újat már nem nagyon tudott hozni, ezért leginkább csak a korábbi elemeket variálta, azokat sem mindig nagy sikerrel. (De persze az is lehet, hogy csak én látom így. Nincs még meg a kellő történelmi távolság, hogy elfogulatlanul szemléljem a korszakot. Talán, ha harminc év múlva majd újra blogolni kezdek, már elragadtatott révületben fogok beszámolni ifjúkorom öltözködési módijáról. Addig meg csak tovább csorgatom a nyálam az ötvenes évek divatja után, és dugdosom a régi fotóimat a gyerek elől.)
(Ezt a szerelést kivételesen nem én varrtam. Az egész szett, a csudás-mesés rózsás nyakéket is beleértve, a kilencvenes évekből maradt a szekrényemben. Nem ragoznám: ez úgy ronda, ahogy van. Persze az ember szereti magát olyan tévképzetekbe ringatni, hogy huszonöt évvel és két gyerekkel ezelőtt az ilyesmi talán jól állt neki, de az az igazság, hogy nem. Már mindegy is. Majd egyszer csinálok belőle valami hordhatót. Mondjuk egy bevásárlószatyrot… :P :D)
