Amikor 1910-ben az Orosz Balett Párizsban bemutatta Seherezádé című előadását, még senki nem láthatta előre, hogy ezzel elindul egy olyan folyamat, ami a francia divatot úgy felforgatja majd, mint piacoló háziasszony szombat délelőtt a zöldségesstandot. A francia főváros ki volt éhezve a kelet varázsára, és ez rövid időn belül meglátszott a hölgyek öltözködésén is.

A tehetséges tervezőnek, Paul Poiretnek köszönhetően minden korábbinál bolondosabb trendek jelentek meg Párizs szalonjaiban és utcáin. Ugyan Poiret bő háremnadrágjait csak egy szűk réteg merte bevállalni, és azok is leginkább csak estélyi viseletként, de a szintén általa kiötlött „bukjel”-szoknya őrülete egész Európán végigsöpört. (Magyarországon még egy kuplé is született róla, mely a kabarék kedvelt slágere lett.)

 Ezt a szoknyát a deréknál beráncolták, ezért a csípőnél bővebb volt, kiemelve a tompor domborát. A térd alatt viszont egy meghökkentő pánt fogta össze az anyagot, ami alatt a kelme ismét ráncolva omlott alá a bokáig.  A pánt miatt lépni nem nagyon lehetett a szoknyában, illetlenül vágtázni meg pláne nem, így a nők leginkább csak jól megtermett karácsonyi szaloncukrokként tipegtek fel s alá a korzón, gavallérjaik karjára támaszkodva. (Csoda hát, ha időnként a szó szoros és átvitt értelmében is elbuktak?!) Később a pánt nélküli, de lefelé erősen szűkülő, bokát villantó szoknyákat is csak bukj-el szoknyának nevezte a köznyelv, és bárki, aki a kilencvenes évek derekán megpróbált magas peronú MÁV kocsira szűk szoknyában felvergődni, könnyen átérezheti, mit élhettek meg dédanyáink a mindennapokban ezeket a holmikat viselve.

 De legalább már kedvükre vacsorázhattak és lélegezhettek, mert a korábbi, S-tartást kölcsönző fűzőket immár sutba dobták, és helyette melltartókat és rugalmasabb fűzőket kezdtek el viselni. A bőséges vacsoráknak az is kedvezett, hogy derékvonal felcsúszott egy ideig a mell alá. Az így kialakított, empire-szabású ruhák gyakran a görög szobrokra hajazva, lágy redőkben ölelték körül a női testet. (Tudom, tudom: ennyi erővel elég lett volna az is, ha minden szabás nélkül magukra tekernek egy vég anyagot, mell alatt valami madzaggal megkötve, a divatos külső érdekében.)

A kor erőteljes Art Deco irányzata természetesen az öltözködésre is hatott: a japán kimonóra emlékeztető kabátkák, turbánok, gyöngyök, szalagok és a gazdag, keleties hímzések elképesztő extravaganciát kölcsönöztek viselőiknek. A korábbi pasztellszínek és szolid virágok helyett az erős kontrasztok és a geometrikus formák is divatba jöttek. Sötétkék, fekete, fehér, zöld, sárga, barna, vörös és óarany tobzódott a különféle selyem, muszlin és szatén ruhákon. Ki tudja, tán még ma is aranyos kaftánban és turbánban szaladgálnánk a szupermarketekben a bevásárló kocsikba kapaszkodva, ha közbe nem szól a történelem, és az I. világháború meg nem zabolázza ezt a vándorcirkuszra emlékeztető, színes divatforgatagot.

A háború viszont jött, a nők pedig szerepváltásra kényszerültek. Sokan teljesítettek szolgálatot a seregben irodistaként vagy a hadikórházakban ápolóként, így a ruhákon megjelentek az egyenruhákra emlékeztető részletek is. A nőknek munkába kellett állniuk, hogy pótolják a kiesett férfi munkaerőt. A gyárakban nehézkes lett volna a bukjel-szoknyákban robotolni, ezért ők is nadrágba és overálba bújtak. A hétköznap viselt szoknyák is bővültek és némileg meg is rövidültek, hogy jobban lehessen bennük mozogni. Felül ekkor már leginkább hosszabb, kényelmes tunikákat hordtak a lányok és asszonyok.  A színek is visszafogottabbak lettek: a sok gyász közepette kinek is volt kedve egzotikus paradicsommadárként pompázni…

Az i-re pedig Coco Chanel tette fel a pontot – áldassék az ő neve - , aki egy merész húzással a férfidivatból emelt át olyan elemeket a női ruhatárba, melyek a hölgyek megváltozott életkörülményeihez igazodtak. Így történhetett meg az, hogy a háború után a nők is elkezdték az eddig lenézett dzsörzét és a gyapjút hordani. Chanel kisasszony sima vagy rakott szoknyákat húzott a hölgyekre, egyszerű, jól szabott flanelkabátkákkal. „Ellopta” a fiúktól a kardigánt, a keresztbe csíkos felsőket és a nyitott nyakú ingeket is.  És végül, de nem utolsó sorban, amikor a mai gimnazista lányok a vég nélküli iskolai ünnepségeken a matrózgalléros blúzaikban izzadnak, talán nem is tudják, hogy ezt a gallért is Coco Chanelnek köszönhetik.  (Mondjuk, ha tudnák, szerintem akkor sem viselnék szívesebben, mert az iskolai egyenruhák, és úgy általában a vég nélküli ünnepségek is, közutálatnak örvendnek a diákság körében, amióta világ a világ. De erről talán majd egy másik alkalommal írok.)

(Az egészen „egzotikus és orientalista”, Art Deco-t idéző kosztümöm egy régi fürdőköpeny és egy paplanhuzat szerelemgyereke. Attól tartok, ha még sokáig blogolok a karanténból, nem lesz miben aludnia a családnak … :P Sikerült majdnem el is repesztenem az alját, midőn öles léptekkel kifelé galoppoztam a teraszra fotózkodni. Pffff…. Bukjel-szoknya, mi?)