Ha csak egyetlen évtizedet kellene kiválasztanom a 20. századból, azzal a kikötéssel, hogy holnaptól kezdve csakis olyan stílusú ruhákban járhatnék, a választásom egyértelműen az ötvenes évekre esne. A második világháború után az egész világon hatalmas optimizmus és eufória uralkodott el, és ez az emberek öltözködésén is jól látható nyomot hagyott.

A szűkös esztendők hiánygazdasága által diktált, szegényes és roppant unalmas módi után Christian Dior 1947-es La Corolle kollekcióját legalább olyan kitörő lelkesedéssel fogadták a nők, mint végzős diák március végén az elmaradó pénteki nyolcadik óra hírét. Carmel Snow az amerikai Harper’s Bazaar szerkesztője e stílust nemes egyszerűséggel csak New Look -nak nevezte el, ami aztán a köztudatban ráragadt az egész évtized divatjára.

 A német megszállás miatt korábban tetszhalott francia divat újra feléledt. Dior mellett olyan nevek jöttek ki új kollekciókkal, mint Balmain, Givenchy, Balenciaga, és még az akkor már tizennégy éve visszavonultan élő, hetvenéves Coco Chanel is újra megnyitotta a szalonját.

A kor női divatját két szóval tudnánk a legjobban leírni: kifinomult és szupernőies. A háborús évek szigorú, férfias sziluettjét felváltotta a klasszikus, homokóra alkat: a váll lágyan ereszkedett, a mell megemelkedett és előreugrott, a derék valószínűtlenül vékonyka lett, a csípő viszont kikerekedett. Az ünnepelt filmsztárok is mind ilyenek voltak: Brigitte Bardot, Sophia Loren, Marilyn Monroe és Audrey Hepburn - még a celluloid szalag is megolvadt tőlük a mozigépben.

Mivel az ideális homokóra alkat csak keveseknek adatott meg, a divat mágusai ezen úgy segítettek, ahogy tudtak. Piacra kerültek a szivacsos, merevített melltartók, a rugalmas anyagból készült, rövid fűzők. A fürdőruhák többsége is alakformáló, merevítéssel ellátott darab volt.

A ruhákat, szoknyákat a derékrésznél alaposan ráncolták vagy berakták, néha a csípőnél még ki is párnázták. Elterjedtek a keményített és a tüllös alsószoknyák is. Mindehhez persze irgalmatlan mennyiségű anyag szükségeltetett. Nem csoda hát, hogy volt olyan Dior - ruha, melynek csak a szoknyájára 18 méter anyagot varrtak föl.

Ami az alapanyagokat illeti, továbbra is kedveltek voltak a háború alatt is széles körben használt, egyszerűbb, szintetikus textilek, de az olyan luxusanyagok, mint a selyemorganza, selyemtaft és szatén is újra nagy népszerűségnek örvendtek. Az előbbiekből könnyen mosható ingruhákat varrattak maguknak a nők otthoni viseletre, az utóbbiakból koktélruhák és estélyi ruhák készültek. Kedvelték a nejlont is, amiből a fűzőtől kezdve a felsőruháig szinte minden gyártottak. Előnye volt, hogy nem igényelt vegytisztítást, könnyen moshatták otthon is, és nagyon gyorsan száradt. (Ugyanezen előnyök miatt indulhatott hódító útjára a kis „nájlonotthonka” is, amihez ugyan a francia divatiparnak vajmi kevés köze lehetett, de kis hazánkban sokáig a falusi nénikék egyenruhájaként funkcionált, és amihez kalap helyett, kiegészítőként, szinte kötelezően rövid, tartóshullámmal készített frizura is dukált.)

De az otthonkák helyett most inkább térjünk vissza a koktélruhákhoz! A háború után új szokásként terjedt el a felső középosztály és a gazdagabb rétegek körében a koktélparti, ahová a hölgyek elegáns ruhában, fátylas koktélkalapban és rövid kesztyűben érkeztek. Ezt a ruhát rendszerint este 6 és 8 között viselték. A későbbi időpontokban kezdődő társasági eseményekre viszont már estélyi ruhát vettek fel, hosszú selyemkesztyűvel, esetleg stólával. (Oké, inkább felülvizsgálom a legelső bekezdésben foglalt kijelentésemet. Még normál körülmények között sem sok koktélpartira járok, hosszú selyemkesztyűben pedig elég vicces lenne hagymát pucolni a vacsorára készülő lecsóhoz… :P)

A jól öltözött, finom hölgy a ruha mellett négy dolog harmóniájára ügyelt: a kalap, a kesztyű, a táska és a cipő. (Valószínűleg itt alapozódott meg az a mára már széles körben elterjedt, sarkalatos bölcsesség, miszerint egy nőnek sohasem lehet elegendő cipője és táskája.) A cipők kecses, magas sarokkal és hegyes orral készültek, de a fiatalok szívesen hordták a balerina fazonú lábbeliket is.

Az uralkodó szabásvonalak szinte évente változtak. A princesz-vonal után nem sokkal már a laposabb, egyenesebb H vonal hódított, mely a csípőre helyezte a hangsúlyt. Ezután pedig az A- vonal jött divatba, mely válltól lefelé fokozatosan bővült. (Rossz nyelvek szerint a háború után hazaérkező katonák nagy lelkesedését követő, bőséges gyermekáldás inspirálta ezt a sziluettet.)  Majd megjelent az Y- vonal is, amelynél meg pont a váll kapott nagyobb hangsúlyt és a szoknyarész szűkült lefelé drámaian.  (Lassan az egész ábécét felsorolhatjuk…)

Az évtized divatszínei a tengerészkék, a fekete, a fehér, a vörös és a zöld, rózsaszínű és a sárga volt. A textiltervezők a dekoratív virágoktól kezdve a pudlikutyákig mindenfélét ráálmodtak a nyomott mintás anyagokra.

A kabát is fontos szerephez jutott. Míg a negyvenes években már az is nagy szó volt, ha egy meleg kabáthoz jutott az ember lánya, a háború után a jó kabát státuszszimbólummá vált. (Az állatvédők most inkább behunyt szemmel olvassanak tovább!) A jó kabát pedig elsősorban szőrmét jelentett.  Sok nő vágya volt ebben az időben egy puha, vidramenyét bunda.

Megjelent egy új fogyasztói réteg is, a tinédzserek. A tinédzser lányok előszeretettel viseltek bő, mintás körlapszoknyákat háromnegyedes ujjú blúzokkal vagy kötött pulóverekkel. Divatosnak találták a kacérul nyakba kötött kis kendőket, napszemüvegeket és a színes gyöngysorokat. Nyaraláshoz pedig szűk kaprinadrágokat is viseltek rövidke, pántos felsőkkel. Érdekesség, hogy ekkoriban a női nadrágokon a cipzárt még oldalra rakták, mert elölre varrva illetlennek találták.

Összegezvén az ötvenes évek divatját elmondhatjuk, hogy ez a játékosság, a kreativitás, a nőiesség és az életöröm évtizede volt. Talán éppen ezért köszön vissza időről időre egy-egy ilyen múltidéző darab kissé modernizált formában még ma is a kifutókról. (Vagy éppen a vintage rajongó, grafomán, korosodó, vidéki középiskolai tanárnők ruhatárából. :P :D)

(A ruhámat egy nagyon régi, Simplicity szabásminta alapján varrtam magamnak. Rendszeresen vadászom ilyen ócskaságokra a neten. A valódi selyem anyagot, amiből készült, egy turkálóban találtam. Látszott, hogy nem mai darab, mert a hajtásoknál kiszedte a színét a nap. A szabásnál rendesen trükköznöm kellett, hogy ezeket a részeket kikerüljem. A lila nem annyira az én színem, de ezért a ruháért odáig vagyok, mert nagyon kellemes viselet.)