Amikor 2016-ban a Netflix bemutatta a Stranger Things című sorozat első évadját, hirtelen fellángolt az érdeklődés a nyolcvanas évek divatja iránt. Jómagam is rácuppantam a képernyőre, és nem csupán a lebilincselő meseszövés, vagy a szimpatikus gyerekszereplők miatt. Valami genetikai csavar lehet az oka, szerintem anyámtól örököltem, de mindig a legapróbb részletekig kivesézem magamban az általam látott filmek és színdarabok kosztümjeit. Ennél a sorozatnál a tervezők, Kimberly Adams, Malgosia Turzanska és Kim Wilcox viszont olyan jó munkát végeztek, hogy még elemezgetni is elfelejtettem. Az öltözékeket látván egyszerűen csak boldogan tapicskoltam kamaszkorom előtörő emlékeiben. És hogy milyen volt a divat Thatcher, Reagan és a végstádiumba ékező Szovjetunió korában? Hát erőteljes, sokszínű és olykor bolondos.
A nyolcvanas évek divatja az öntudatra ébredő női munkaerőt ünnepelte. Míg a hetvenes években a férfiruhák lágyultak a nőiesebbé, a következő évtizedben már a női ruhák sugározták azt a magabiztosságot és hatalmat, ami valaha csak a férfidivat sajátsága volt. A jelenség oka abban keresendő, hogy a nők a történelem során először kerülhettek a munkaerő piacon olyan pozíciókba, amelyeket korábban hagyományosan csak férfiak tölthettek be. A női középvezetők és vezetők az öltözködésükkel is meg kívánták mutatni a környezetüknek, hogy érnek annyit, mint férfi társaik, ugyanakkor azt is demonstrálni akarták, hogy mindezek ellenére megmaradtak nőknek. Ezt az élethelyzetet dolgozta fel a nagy sikerű, 1988-as Dolgozó lány című film is, Melanie Griffith főszereplésével.
Az androgün vonásokat mutató sztárok, mint például Grace Jones modell, vagy a szuggesztív tekintetű Annie Lennox énekesnő jól mutatták a változásokat. A nők elkezdtek hatalmas válltöméseket hordani a kabátokban, zakókban, sőt, még a blúzokban is. (Én ugyan nagyon utáltam ezeket, mert úgy néztem ki bennük, mint valami ropitestű, NDK-s súlyemelőnő, aki túltolta a vállba kapott szteroid injekciókat a moszkvai olimpia előtt. Így, ha kaptam is valahonnan egy-egy ilyen ruhadarabot, nyomban nekiestem a körömollóval és kibontottam belőlük a töméseket.) A széles váll mellé vagy teljesen egyenes szabás, vagy erős derékkarcsúsítás társult. A női blézereket gyakran csak az élénk, vibráló színük különböztette meg a férfi zakóktól, a szűk derekú kabátkák derekát pedig olykor még peplum is díszítette. Mindezt térdig érő, szűk szoknyával és hegyes orrú, tűsarkú cipőkkel hordták a hölgyek.
A blúzok szintén a férfiingekre hajaztak, de kedveltek voltak a denevérujjú, sonkaujjú, kámzsanyakú felsők is. A nyári ruhák nyaka gyakran csónak, vagy V kivágású volt. Időnként ez a V kivágás a háton jelent meg, különféle keresztpántos díszítésekkel megbolondítva.
Kiegészítőként a nők látványos ékszereket hordtak: csörömpölő karkötőket, nagy méretű fülklipszeket és brossokat. A divatos nő frizurája legtöbbször erősen tupírozott, oroszlánszerű, vagy hosszú, göndörített volt, fényes, franciacsatokkal összefogva.
Az alkalmi ruhák részleteiben könnyen elveszhetett a gyanútlan szemlélő. Fodrok, rüssölés, ráncolás, aszimmetrikus vállmegoldás, fényes anyagok: mintha minden úri huncutságot egy ruhán kellene megmutatni. Ékes példája volt e tobzódásnak Diana hercegné esküvői ruhája is, melyen a nyakfodor, a hatalmas sonkaujjak, a bő ráncolt alj és a hosszú uszály szinte agyonnyomta a törékeny, fiatal kis menyasszonyt. (Tán szimbóluma is volt ez a ruha Lady Di későbbi, szerencsétlen életének…).
A kor híres tervezői Gianni Versace, Christian Lacroix, Jean Paul Gaultier, Karl Lagerfeld és Giorgio Armani voltak, akik a sokszínű, utcai divatból is bátran merítettek inspirációt.
Ha már az utcai divatnál tartunk: többfajta szubkultúra élt egy időben egymás mellett, és ezekhez mindhez jól körülhatárolható zenei ízlés és öltözködési stílus is tartozott. Először is ott voltak a The Cure holdudvarába tartozó gótok, vagy gruftik, akik feketére festett hajukkal, sápadtra sminkelt arcukkal, koromfekete ruháikban bármely B kategóriás élőhalottfilmben bátran vállalhattak volna jól fizető statisztaszerepet. Aztán voltak rockabillyk, akik az ötvenes évek stílusát idéző holmikban nyomultak. (Nálunk ezt az irányzatot Fenyő Miklós és a Hungária képviselte akkor és azóta, örökkön-örökké. Az 1981-es táncdalfesztivál után Magyarországon minden iskolai buli a partvisnyél alatt rázott Limbó-hitóval zárult.) Az évtized vége felé pedig megjelentek a bomberdzsekis, kopasz, bakancsos skinheadek, és a bőgatyás, fedora kalapos vagy baseball sapkás hip-hoposok is. (A különféle zenekarok követői időnként vidám, hétvégi szórakozásként egymást verték a felkapott szórakozóhelyek közelében. Így például, megyeszékhelyünkön is menetrendszerűek voltak a „broszosok” meg a „depesesek” közti csetepaték, amelyekbe alkalmanként, unaloműző elfoglaltságként még az arra őgyelgő rockerek is bekapcsolódtak. A Depeche Mode együttes táborát egyébként már messziről fel lehetett ismerni a hosszú, fekete bőrkabátokról, a Bros követői meg piros zakót viseltek fehér, nyakig gombolt inggel. A rockerek pedig szinte semmit nem változtak külsőjükben, „mióta a Föld kerek”.)
Ami az évtized színeit illeti, az élénk alapszínek mellett a fuksziarózsaszín és a lila is nagyon divatosnak számított. Az olyan kontrasztos párosítások, mint a sárga-fekete, tengerészkék-fehér, piros-fekete, valamint a klasszikus fekete-fehér igen nagy népszerűségnek örvendtek. A kontrasztos színpárosításoknak kedvezett a szinte mindenféle ruhadarabon feltűnő, pöttyös és csíkos minta is.
A fiatal lányok szívesen díszítették a ruháikat masnikkal, vagy óriási, színes műanyag gombokkal. A bő farmerdzsekik elmaradhatatlan kelléke volt a számtalan, zenekarokat ábrázoló jelvény. A műanyag karkötőkből legalább hármat húzott az ember lánya a csuklójára, és akár teniszezett, akár nem, frottír csuklószorítókkal is feldobhatta sportosabb szettjeit. A tizenévesek leginkább azonban farmert hordtak farmerrel, amit csipke rátétekkel is díszítettek olykor.
Apropó, farmer: amikor életemben először hazaállítottam egy, a Vörös Kenguru nevű butikban beszerzett, menő, kőmosott farmernadrággal, apám szentül meg volt győződve arról, hogy azt a ruhadarabot valaki már előttem legalább egy évig hordta. Nagyanyám meg nemes egyszerűséggel csak malteros nadrágnak becézte a magas derekú, répa szabású csodát. (Mondjuk ma sem értem, mi az ördög vitt rá, hogy önszántamból olyan nadrágot húzzak magamra, ami a fenekemet háromszor akkorának mutatta, mint amilyen valójában volt. Ráadásul a szükségesnél legalább két mérettel nagyobb felsőket is vettem fel hozzá... :P)
Az oversize pólókat melyeket, színes, figurális nyomatok, feliratok, számok tettek izgalmasabbá, egyébként mindkét nem szívesen hordta. (Mivel Magyarországon a szocialista hiánygazdaság nem nagyon gyártott ilyen pólókat, a kisiparosok hamar megtalálták a piaci rést, és jó pénzért bárki vehetett magának vasalható matricákat. Ezek ugyan néhány mosás után csúfosan búcsút intettek az anyagnak, de addig is viselőjük úgy érezhette magát, mint aki épp most lépett ki a Popcorn magazin középső, dupla oldaláról.) Az nyolcvanas évek végén pedig beköszöntött a rave-korszak, és mindent elárasztottak a vigyorgó szmájlik.
(A képen látható szoknya autentikus darab, még középiskolás koromból maradt a szekrényemben. Az anyukám varrta nekem. A színes, oversize felsőt meg most készítettem magamnak hozzá egy ócska strandszoknyából. Nézzétek el nekem, de lusta voltam a hajamat oroszlánosra tupírozni, és karkötőt is csak ennyit találtam. � )
