Újraöltöm a 20. századot

Újraöltöm a 20. századot

"A takarékos takaros!"

1940-1950

2020. május 16. - R. Kiss Hajni

 

 

Alighogy magához tért a világdivat a nagy gazdasági válság által bevitt jobb horog után, jött a második világháború, és olyan gyomrost vitt be neki, hogy a divat nemcsak, hogy beleszédült, de azonnal padlót is fogott. A 40-es évek első felében, ahogy az élet más területén, az öltözködésben is háborús körülmények diktálták a módit, a tervezők munkáját pedig egyetlen szempont határozta meg: a folyamatos hiány.

A korábban népszerű alapanyagokra, mint például a gyapjúra és a selyemre, a hadiipar egy az egyben rátette a kezét. A gyapjúból uniformisokat és takarókat gyártottak, a selyemből pedig ejtőernyők készültek. (Ezt említve, azon nyomban feldereng kamaszkorom ködéből egy ikonikus sorozat, a Halló! Halló!, melyben a francia ellenállás Helga Geerhart német közlegény horogkeresztes selyembugyogóiból eszkábált magának ejtőernyőt.  Pffff….. Csoda hát, hogy történelmi műveltségem némi hiányossággal bír, mikor ilyen sorozatokon kényszerültem szocializálódni a ZanzaTv helyett??? :P)

Az anyaghiány hatására újfajta textilek kezdtek el hódítani.  A ruhaipar immár előszeretettel használta szinte minden célra a műselymet és a vásznat. Népszerű volt a nyomott mintás, illetve az anyagában szőtt mintás pamutvászon is. A szintetikus dzsörzé szinte teljesen átvette a pamutdzsörzé helyét a női ruhatárban, és újdonságnak számított a bársony és a kordbársony anyag női ruhákhoz való felhasználása is.

Bár a Vogue magazin kiadta a jelszót, hogy „A takarékos takaros!”, a nők többsége ezt a gondolatot körülbelül úgy fogadta, mint kiscsoportos óvodás az óvónéni meggyőző erővel bíró szónoklatát arról, hogy márpedig az a spenótnak nevezett zöld trutyi a macis tányéron finom. Persze a józan belátás győzött a hiúság felett, és a hölgyek többsége, még ha lehetősége is adódott volna rá, akkor is kerülte a cicomázkodást ezekben az években. Hazafiatlanságnak tűnt volna drága luxusholmikban pompázni a hátországban, amikor mások éheztek és az életükkel fizettek odakint a fronton a békéért. Ezt még a legnagyobb divatrajongók is belátták.  

Nagy-Britannia az anyagpazarlás elkerülése végett 1941-ben rendelettel szabályozta a női ruhákon lévő pliszék és gombok számát, és hamarosan a jegyrendszert is bevezette. Ez azt jelentette, hogy bizonyos holmikhoz csak előre nyomtatott, fejenként korlátozott számban rendelkezésre álló kuponokért lehetett hozzájutni. Az olyan luxusnak minősülő árucikkekért, mint például jobb minőségű ruhaanyagok vagy a bőrtalpú cipők, irgalmatlanul sok kupont kértek el a boltokban. Ha a család enni is akart, akkor az okos háziasszony nem pazarolta el a jegyeket ilyesféle „fényűző” holmikra. Inkább csendben megelégedett a fatalpú, parafatalpú platform lábbelikkel, melyekben ugyan járásának könnyedsége Star Wars birodalmi lépegetőinek kecses mozgásával vetekedett, de legalább nem voltak jegykötelesek.

A ruhák sziluettje merev, már-már férfiasan kemény lett, ami az anyaghiány mellett a megváltozott női szerepekkel is magyarázható. A nők tömegével álltak munkába, átvéve a fronton levő férfiak helyét a gyárakban és üzemekben. Az amerikai dalban szereplő „szegecselő Rozi” ekkoriban vált ikonikus figurává kezeslábasával és baboskendőjével.

 A szabásvonalakat a gazdaságosság határozta meg. A szoknyák szűkek voltak, nehogy egyetlen centivel is több anyagot használjanak fel rájuk, mint amennyi éppen csak hogy szükséges.  A kabátkák megrövidültek, és szinte kivétel nélkül szögletes válltöméssel készültek, mint a férfizakók.  Gyakran egyébként tényleg a szekrényben lógó, jobb napokat látott férfiöltönyöket alakították át maguknak az asszonyok kosztümökké. A gombolás, szintén takarékossági megfontolásból, csak egysorosan futott. A kabátok bélése selyem helyett műselyem lett, de igen sokan béleletlenül is hordták őket. A rátett zsebek és mandzsetták is csak felesleges flancnak számítottak azokban az időkben. Megjelentek a rövidujjú kosztümkabátok, melyek alatt a nők blúzokat viseltek. A blúzok is nélkülöztek mindenféle rafinériát. A sima, álló galléros vagy inggalléros felsők mellett divatba jöttek a húzott nyakú parasztblúzok is, melyekre belebújós szvettereket vettek fel hideg időben. Praktikus férfiruha darabok is, mint például a viharkabát, bekerültek a női ruhatárba, de a szirénaruhának becézett, elől cipzáras kezeslábas is jó szolgálatot tett, amikor az éjszakai légoltalmi riadó alkalmával valami meleg holmit kellett hirtelen magára rángatnia az ágyból kiugorván, a sötétben az ember lányának.

Azt azért el kell mondani, hogy bármennyire is takarékoskodtak a nők a ruhaanyaggal, a készítéstechnikára nagyon odafigyeltek. A cél az volt, hogy egy-egy ruhadarab több szezont is kibírjon, ezért bár silányabb anyagokból, de nagy gonddal varrtak meg mindent.

Ha a színeket nézzük, kijelenthetjük, hogy itt is a visszafogottságra törekedtek. A bézs, a szürke és barna ruhákat piros és kék kiegészítőkkel igyekeztek kicsit élettelibbé tenni. Az Egyesült Államokban viszont a hazafias színek, a piros, a kék és a fehér hódított a leginkább. Az amerikai divat egyébként valamelyest nyert is a háborúval. Miután Párizst megszállták a németek, a francia divatfőváros egy időre elvesztette vezető pozícióját. Az addig főleg francia holmikkal kereskedő amerikai nagyáruházak kénytelenek voltak a hazai divatipart és honi tervezőket felkarolni, így New York rövid időn belül az öltözködés másik fellegvárává válhatott.

img_1825_3.jpg

Szerencsére, mint minden rossz, a világháború is egyszer csak véget ért, és a nők újra elkezdhettek lágyabb, nőiesebb formát ölteni. A szoknyák hossza immár lejjebb vándorolt, a vállak kerekebbek lettek. A romantikus szatén, műselyem ruhákon már a masnik és fodrok is fel-fel tűntek. A színek megélénkültek, a minták pedig a geometrikustól kezdve az etno stílusúig mindenfélék voltak. 1945-re a hagyományos „kis fekete” koktélruha is bekerült minden jólöltözött nő szekrényébe.

A nyakkivágások mélyebbek lettek, ezzel is hangsúlyozva a feminin jelleget, és mivel már a textillel sem kellett annyira takarékoskodni, gyakran látni rüssölt vagy puffos ujjú nyári ruhákat is. Az ejtett váll és a csapott, japán ruhaujj is kedvelt volt.  A szoknyák derekát dúsan ráncolták vagy berakták, kiemelve a derék karcsúságát, és a pánt nélküli esélyi ruhákban mindenki megcsodálhatta a gömbölyded vállakat. Hűvösebb estéken ezeket a nyitott ruhákat stólákkal vagy boleró kabátkákkal viselték. Alkalomra divatosnak számított a dúsan redőzött, görögös sifon ruha is, de még az egyszerűbb estélyi ruhákat is gyöngyhímzéssel, rakásokkal, vagy flitterekkel bolondították meg.

A mozi hatása ismét felerősödött. Bár eleinte sokak szemében botrányosnak tűnt, a fiatal Marilyn Monroe divatba hozta a kék női farmernadrágot, és a tarka pamutingeket.  A negyvenes évek végén pedig a francia divat is magához tért. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1947-ben színre lépett Christian Dior, aki a New Look-kal alapjában változtatott meg mindent, amit addig a nők addig az öltözködésről gondoltak.

 

 (A képen látható vintage ruha a negyvenes évek közepét idézi. Egy turkálóban bukkantam rá, és legalább három számmal nagyobb volt, mint az én méretem. Erősen próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nincs is rá szükségem, de persze nem sikerült. Itthon átmostam, darabjaira bontottam, átszabtam és újra varrtam. Mindezt körülbelül nulla szaktudással és gyakorlattal, úgyhogy legalább két egész hetet elmolyoltam vele, mert hol varrtam, hol bontottam. Nos, inkább hol bontottam… Végül csak elkészült, és azóta rém büszkén viselem még munkába is � ��)

A bejegyzés trackback címe:

https://ujraolto.blog.hu/api/trackback/id/tr2115699518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása