Újraöltöm a 20. századot

A trapéznadrág, a diszkómámor meg a biztosítótű

1970-1980

2020. június 01. - R. Kiss Hajni

 

A hetvenes évek divatja olyan volt, mint egy jobbfajta búcsújáróhely vásári kínálata, ahol a kacsintós szentképtől kezdve a teflon serpenyőig mindent megtalál az ember, miközben háttérzajként a népi Mária-énekek ősi dallama keveredik a letűnt évek legharsányabb diszkóslágereivel.

Bámulatos eklektika jellemezte ezt az évtizedet. A gengszter stílusú nadrágkosztümök, a karcos punk holmik, a sokszínű folk, a glam rock csillogása és a vattacukor illatú diszkóvarázs mind-mind jelen voltak ebben az időszakban.  

A hetvenes évek öltözködése igyekezett a kényelmet a stílussal kombinálni, éppen ezért a korábbi, merevebb sziluettek szinte teljesen eltűntek. A ruhák természetes könnyedséggel követték viselőjük alakját. Az alsóneműk leegyszerűsödtek, a fűző kikerült a ruhatárból, gyakran még a melltartókba sem raktak merevítést.

A felsőruházat rendkívül színes képet mutatott. Továbbra is élt a hippik által felfedezett folk-vonulat, mely az egyes népek viseletéből átvett elemeket bátran kombinálta egymással. A húzott, bő parasztblúzok és a hímzések nagy népszerűségnek örvendtek. A kelet – európai viseletek mellett a divat tárt karokkal fogadta az arabos, a törökös és az indiai motívumokat is.  A kasmírmintás kendőket ekkor kezdték a nők derékra kötve, övként is viselni.

 Nemcsak a hímzett, hanem a kötött és horgolt holmik is divatosnak számítottak ebben az időben. Ruhák, poncsók, kardigánok, sőt, még extravagáns fürdőruhák is készültek ezekkel a háziipari technikákkal. Soha ennyi lelkes hobbikötőt és horgolót nem látott még a világ! Hideg időben pedig a hagyományos irha mellények és bekecsek kerültek elő a szekrényekből.

Ha már hideg és etno: emlékeim szerint Magyarországon ekkor terjedt el szélesebb körben a nyúlszőr usánka, mint az elegancia és stílus netovábbja. (Persze, nekem még nem volt olyanom, mert akkoriban én még leginkább csak piros űrhajós sapkában énekelgettem az ovi udvarán álló, világot jelentő csőmászóka tetején a „Károninát”.) Az usánka mellett divatos fejfedőknek számítottak a péklegény-sapkák, a különféle kendők és a széles karimájú, puha kalapok is.

img_1893.jpg

A hatvanas évek miniőrülete lassan lecsengett, és a szoknyák alja lejjebb került. A hölgyek újra midit kezdtek viselni, sőt, gyakori volt a maxiszoknya is, és nem csupán alkalomra. A hétköznapokban szívesen hordták a praktikus kötényruhákat garbókkal, vagy blúzokkal, de a tunikák is hódítottak. A Diane von Furstenberg által kitalált, átlapolós ruha is hamar alapdarab lett a női ruhatárban. A ruhák ujja általában bő, csuklónál húzott, vagy tölcsér alakú volt, de igen kedvelték a bevont gombokkal díszített, hosszú mandzsettás megoldásokat is.  A felsőkre hegyes, túlméretezett gallérokat raktak, de a kisebb, kerek babagallérokat is előszeretettel hordták.  Ekkor jelentek meg a romakultúrából átvett, vállra csúsztatott Carmen-blúzok is a fiatal lányokon, amikhez kiegészítőként a nyakukban bársonyszalagból készített, gyöngyökkel hímzett chokert viseltek. A különféle textúrájú és mintázatú anyagokat játékosan kombinálták, a ruhadarabokat látványos, nagy foltzsebekkel, cipzárokkal és műanyag, vagy fa gombokkal tették még figyelem felkeltőbbé.

A női gardrób ekkor már elképzelhetetlen lett volna a praktikus nadrágok nélkül. Yves Saint Laurent elegáns nadrágkosztümjeit ugyan kevesen engedhették meg maguknak, de a magas derekú, bőszárú trapéznadrágokat szinte minden korosztály szívesen viselte. Az ilyen nadrágokhoz általában platform, vagy telitalpú cipőket húztak a nők, optikailag még hosszabbá téve lábaikat. (Az igazat megvallva, már zsenge gyermekkoromban sem éreztem rajongást ezek iránt az általam akkoriban csak „patacipőnek” becézett lábbelik iránt. El nem tudtam képzelni, hogy hogy nem léptek rá a nagylányok a nadrágok lelógó szárára ezekkel a fura csótánytaposókkal.)

A farmernadrág ekkoriban vált végérvényesen munkaruházatból divatcikké. Calvin Klein és Gloria Vanderbilt az évtized végén létrehozza a dizájner farmer fogalmát, és ezeket a nadrágokat még az olyan kifinomult hölgyek is magukra öltötték, mint Jackie Onassis Kennedy.

A zene hatása az öltözködésre minden korábbinál erőteljesebbé vált.  Vivienne Westwood 1971-ben megnyitotta londoni Let It Rock nevű üzletét, mely később SEX, illetve Seditionaries néven folytatta működését. A brit tervezőnő volt az, aki kitalálta a Sex Pistols tagjainak színpadi megjelenését, és olyan holmikat dobott piacra, mint a szaggatott, biztosítótűvel összefogatott szárú csőnadrágok, a pink és vörös motoros bőrdzsekik, valamint a skótkockás, mini kiltek. Westwood extravagáns és polgárpukkasztó divatot vitt az utcákra és a kifutóra egyaránt.

Az évtized közepén megerősödő glam rock még egy lökést adott a már egyébként is népszerű, uniszex divatirányzatnak. David Bowie színpadi alteregója, Ziggy Stardust női és férfi holmikat kombinált egymással a színpadon. A csillogó flitterek és harsogó színek kiváltotta, zavarba ejtő hatást pedig látványos parókával és sminkkel fokozta tovább. (Mondjuk róla akkoriban még nem nagyon lehetett itthon hallani. Generációm könnyűzenei műveltségének alapjait a táncdalfesztiválok, a Ki mit tud?, meg a Petőfi Rádió hétfői kívánságműsora rakta le…  Csoda hát, hogy olyan lett, amilyen?! :D )

A punk és a glam rock mellett a diszkózene is meghatározó szerepet töltött be a fiatalok életében. Sorra nyíltak a táncklubok, ahol az egyszerű, melós lányok is egy héten egyszer diszkókirálynőknek érezhették magukat a lüktető, újfajta könnyűzenére mozogva. A modern táncokhoz pedig különleges ruhák illettek. A tükörgömb alatt fényes leggingsekben, lágyan leomló, nyitott hátú nejlondzsörzé ruhákban, csőtopokban, vagy félvállú, fodros ruhákban ropták a fiatal nők a diszkótáncot. A lámpák fényét jól visszaverték a lurex, spandex és aranylamé anyagok, az UV világítás pedig remekül ráerősített a vibráló színekre.  (Mindezt persze csak hallomásból és olvasmányélményeim alapján tudhatom, hiszen osztálytársaimmal akkoriban mi még csak iskolai klubdélutánokon élvezhettük a soul-funky-t, megrészegülve a kikericssárga Sztár narancs üdítő aromájától.)

 

(A képen látható ruhát egy 1971-es Aranyszabásminta, vagy másnéven Lutterloh -szabásminta alapján varrtam magamnak. Érdekesség, hogy ezt a szabásminta rendszert még manapság is forgalmazzák. Nagyon kedvelem, mert a csípő- és a mellbőség felhasználásával szinte mindenféle holmi szabásmintáját egyszerűen meg tudja magának szerkeszteni az embert.  Ja, és ne is kérdezzétek…. egy paplanhuzatunk bánta a hetvenes éveket… :P :D)

 

 

 

 

Beatzene és miniszoknya

1960-1970

 

Míg az ötvenes években a tinédzserek fedezték fel maguknak a divatot, addig hatvanas években a divat fedezte fel magának a tinédzsereket. Ez az évtized szinte kizárólagosan csak a fiatal fogyasztókról szólt. Olyan fogyasztókról, akik mást akartak, mint a szüleik, ráadásul tetemes összegű zsebpénzzel is rendelkeztek.  Az ifjúság értékrendje, szubkultúrája és öltözködése a hatvanas években vált el először élesen a felnőttekétől.

 A hidegháborús űrverseny, a fogamzásgátlók elterjedése, a vietnámi háború, a Beatles és a Rolling Stones zenéje, mind-mind hatott a fiatalok életszemléletére, és azon keresztül az öltözködésükre is. A nagy példányszámban megjelenő női magazinok, valamint a televízió pedig ezt az új ízlésvilágot széles körben és villámgyorsan el is terjesztette.

Az ifjabb generáció harsányan és öntudatosan vette át a terepet a középkorú, klasszikus irányvonalat képviselő tervezőktől. Az egyik ilyen ifjú titán Yves Saint Laurent volt, aki 1960-ban egy beat inspirálta kollekciót tervezett a Dior – háznak, mely nem kis feltűnést és komoly megütközést keltett Párizsban. Mivel Párizs nehezen mozdult, hogy az új divatfogyasztó réteg, a fiatalok kedvére tegyen, a világ divatjának központjává hamarosan London vált.

A fogamzásgátló elterjedése szexuális forradalomhoz vezetett, aminek következtében a ruhák is ezt a szabadságot (az idősebb generációk szemében pedig szabadosságot) tükrözték. 1964-ben Mary Quant gondolt egy merészet, és egy jókorát lenyisszantott a szoknyák aljából, látni engedvén nemcsak az egész lábszárat, hanem a combokat is, sőt óvatlan mozdulatoknál minden egyéb, addig rejtve maradt alkatrészét is a női testnek. Természetesen ezekhez a szoknyákhoz már nem lehetett a hagyományos harisnyakötőket viselni, ezért hát az ipar gyorsan piacra dobta a harisnyanadrágokat, melyek elképesztő színekben és mintákban tobzódtak.  A legalább 20 centivel térd fölött véget érő mini- és mikroszoknyák ugyan kezdetben kisebbfajta botrányokat okoztak, de később egyre inkább hozzászoktak az emberek a látványhoz. (Na ja. A jóhoz könnyen hozzászokik az ember…)  A hideg, téli napokon a merész lányok az övnek tetsző szoknyák fölé hosszú maxikabátokat vettek fel, hogy védekezzenek a fagyhalál ellen. A hosszú szárú, tömbsarkú, vagy lapos sarkú csizmákat pedig télen-nyáron hordhatták a rövid kis aljakhoz. (Nálunk Zalatnay Cini volt a miniszoknya-csizma kombó felkent papnője azokban az időben.) A csizmák mellett kedvelt lábbeliknek számítottak a lakkozott, vagy sima bőrből készült, úgynevezett „babacipők’ és papucscipők is.

img_1887.jpg

A kor szépségideálja visszakanyarodott a 20-as évek csupakéz-csupaláb, gyerektestű nőihez. Ennek legismertebb megtestesítője a brit szupermodell, Lesley Hornby, vagy más néven Twiggy volt. Rövid hajával és csontos kis testével Twiggy inkább tűnt fejletlen gyereklánynak, mint érett nőnek, de - mint ahogy az már a divatikonok esetében általában lenni szokott - ez cseppet sem tartotta vissza követőit a bősz utánzástól.

A szabásminták az előző évtizedhez képest lényegesen leegyszerűsödtek. A sima, rövid szoknyák, az A vonalú miniruhák, a szoknya aljáig érő mellények mellett igen nagy szerep jutott a hangsúlyos kiegészítőknek, az aszimmetrikus részleteknek, valamint a feltűnő színeknek és mintázatoknak. A kor tervezői előszeretettel használtak kontrasztos színtömböket, mint például YSL az 1965-ös, Mondrian inspirálta ruhájánál.  A ruhaanyagok mintáinál gyakori volt a pszichedelikus ihletésű színkavalkád. (Kevéssé árnyaltan fogalmazva: a „betépve mindenfélét rajzolgatunk” –minták.)

A ruhák alapanyagai között szinte minden fellelhető volt, a könnyen kezelhető, kevert szálas poliészterektől kezdve a korábban estélyi viseletnek számító anyagokig. A nők immár nappalra is nyugodtan viselhették a selyem, bársony, brokát, lurex, csipke és szatén holmikat. Még olyan alapanyagok is helyet követeltek maguknak a ruhatárban, amelyeket korábban egyáltalán nem használtak öltözködési célokra. Ilyen volt például a színes PVC, melyből vízálló kabátok készültek, de a fiatal Paco Rabanne még attól sem riadt vissza, hogy fémláncokkal egymáshoz erősített, kis műanyag lapocskákból készítsen estélyi ruhát. Téli időszakban pedig a praktikus, geometrikus mintákkal díszített kötött ruhákat is szívesen viselték a lányok, asszonyok. (Persze nálunk, a szocialista tervgazdálkodás miatt, e széles alapanyag választéknak nyoma sem volt. A családi legendárium szerint boldogult nagyanyám magára tekergetve, Kassáról csempészett haza anyámnak valami jobbfajta ruhaanyagot. Talpraesett asszony volt, az már egyszer biztos!)

A szoknyák és ruhák mellett a női gardrób teljes jogú alapeleme lett immár a nadrág is, mely az évtized elején még szűk szárral, az évtized vége felé, pedig egyre bővebb formában hódított. A nadrágok dereka a szárak bővülésével egyre inkább lejjebb vándorolt, míg végül a csípőre nem került. Yves Saint Laurent bemutatta a női szmokingot, melyet nappalra és alkalomra egyaránt hordhattak a hölgyek, az anyagválasztástól függően.

A kor ikonikus boltja, a londoni fiatalok kedvelt találkozóhelye, a Biba nevű üzlet volt, mely egy lengyel származású divatillusztrátor, Barbara Hulanicki és férje, Stephen Fitz Simon csomagküldő szolgáltatásából indult. A Biba koncepciójára igaz volt az a régi mondás, hogy végy egy nagy hordót, töltsd meg mindenféle korok ruháival, görgesd kicsit, majd tetszőleges sorrendben halászd ki belőle a holmikat! – És voilá: megkapod a mindenkori, aktuális divatot. 

A Biba kollekcióiban remekült megfértek a 20-as évek csőruhái a harmincas évek ferdén szabott neglizséi mellett, de szecessziós és Art Deco inspirálta darabokat, valamint ento stílusból beszivárgott elemeket is jócskán találhatunk közöttük. Célközönsége elsősorban a munkásosztályból került ki, akik alacsonyabb jövedelem mellett is szerettek volna divatosan kinézni. A Bibában tetőtől talpig felöltözhetett a jóravaló, kültelki leányzó annyiból, amennyibe Mary Quantnál csak egyetlen, árva kis ruhácska került. Nem véletlen, hogy az új kollekciók piacra dobásakor rendesen sorok kígyóztak az üzlet előtt, és némelyek 2-3 modellt is vettek ugyanabból a ruhából, különféle színekben. Persze, mint ahogy az lenni szokott, az alacsony ár már ekkor sem nem kedvezett a minőségnek. (Az első fast fashion bolt…)

A hatvanas évek mindenképp izgalmas és polgárpukkasztó évtizede volt a divatnak, amikor a fiatalok ellenkulturális lázadása az öltözködésben is jól láthatóan megjelent. (Azért furcsa arra gondolni, hogy a mai „boomerek” voltak az elsők, akik nyíltan és olykor szemtelenül szókimondóan merték eltérő véleményüket az előző generáció arcába vágni. Hát, ennyit arról, hogy „bezzeg a mi időnkben…”)

(Ha harminc évvel fiatalabb lennék, egészen biztosan valami mikroszkópikus méretű holmiban tenném közszemlére málnakavaró virgácsaimat. Így azonban, korosodván, meg kell, hogy elégedjek ezzel az anyukám varrta ruhával, amit egy 1962-es Ez a Divat magazinból néztünk ki. Na ja! Az én anyukám tud ilyet is, hogy megnézi a képet, és pikkpakk megvarrja. Én azért még olyan messze vagyok ettől, mint miniszoknya a bírói talártól … :P)

 

 

 

 

Csak finoman, nőiesen!

1950-1960

 

Ha csak egyetlen évtizedet kellene kiválasztanom a 20. századból, azzal a kikötéssel, hogy holnaptól kezdve csakis olyan stílusú ruhákban járhatnék, a választásom egyértelműen az ötvenes évekre esne. A második világháború után az egész világon hatalmas optimizmus és eufória uralkodott el, és ez az emberek öltözködésén is jól látható nyomot hagyott.

A szűkös esztendők hiánygazdasága által diktált, szegényes és roppant unalmas módi után Christian Dior 1947-es La Corolle kollekcióját legalább olyan kitörő lelkesedéssel fogadták a nők, mint végzős diák március végén az elmaradó pénteki nyolcadik óra hírét. Carmel Snow az amerikai Harper’s Bazaar szerkesztője e stílust nemes egyszerűséggel csak New Look -nak nevezte el, ami aztán a köztudatban ráragadt az egész évtized divatjára.

 A német megszállás miatt korábban tetszhalott francia divat újra feléledt. Dior mellett olyan nevek jöttek ki új kollekciókkal, mint Balmain, Givenchy, Balenciaga, és még az akkor már tizennégy éve visszavonultan élő, hetvenéves Coco Chanel is újra megnyitotta a szalonját.

A kor női divatját két szóval tudnánk a legjobban leírni: kifinomult és szupernőies. A háborús évek szigorú, férfias sziluettjét felváltotta a klasszikus, homokóra alkat: a váll lágyan ereszkedett, a mell megemelkedett és előreugrott, a derék valószínűtlenül vékonyka lett, a csípő viszont kikerekedett. Az ünnepelt filmsztárok is mind ilyenek voltak: Brigitte Bardot, Sophia Loren, Marilyn Monroe és Audrey Hepburn - még a celluloid szalag is megolvadt tőlük a mozigépben.

Mivel az ideális homokóra alkat csak keveseknek adatott meg, a divat mágusai ezen úgy segítettek, ahogy tudtak. Piacra kerültek a szivacsos, merevített melltartók, a rugalmas anyagból készült, rövid fűzők. A fürdőruhák többsége is alakformáló, merevítéssel ellátott darab volt.

A ruhákat, szoknyákat a derékrésznél alaposan ráncolták vagy berakták, néha a csípőnél még ki is párnázták. Elterjedtek a keményített és a tüllös alsószoknyák is. Mindehhez persze irgalmatlan mennyiségű anyag szükségeltetett. Nem csoda hát, hogy volt olyan Dior - ruha, melynek csak a szoknyájára 18 méter anyagot varrtak föl.

img_1884.jpg

Ami az alapanyagokat illeti, továbbra is kedveltek voltak a háború alatt is széles körben használt, egyszerűbb, szintetikus textilek, de az olyan luxusanyagok, mint a selyemorganza, selyemtaft és szatén is újra nagy népszerűségnek örvendtek. Az előbbiekből könnyen mosható ingruhákat varrattak maguknak a nők otthoni viseletre, az utóbbiakból koktélruhák és estélyi ruhák készültek. Kedvelték a nejlont is, amiből a fűzőtől kezdve a felsőruháig szinte minden gyártottak. Előnye volt, hogy nem igényelt vegytisztítást, könnyen moshatták otthon is, és nagyon gyorsan száradt. (Ugyanezen előnyök miatt indulhatott hódító útjára a kis „nájlonotthonka” is, amihez ugyan a francia divatiparnak vajmi kevés köze lehetett, de kis hazánkban sokáig a falusi nénikék egyenruhájaként funkcionált, és amihez kalap helyett, kiegészítőként, szinte kötelezően rövid, tartóshullámmal készített frizura is dukált.)

De az otthonkák helyett most inkább térjünk vissza a koktélruhákhoz! A háború után új szokásként terjedt el a felső középosztály és a gazdagabb rétegek körében a koktélparti, ahová a hölgyek elegáns ruhában, fátylas koktélkalapban és rövid kesztyűben érkeztek. Ezt a ruhát rendszerint este 6 és 8 között viselték. A későbbi időpontokban kezdődő társasági eseményekre viszont már estélyi ruhát vettek fel, hosszú selyemkesztyűvel, esetleg stólával. (Oké, inkább felülvizsgálom a legelső bekezdésben foglalt kijelentésemet. Még normál körülmények között sem sok koktélpartira járok, hosszú selyemkesztyűben pedig elég vicces lenne hagymát pucolni a vacsorára készülő lecsóhoz… :P)

A jól öltözött, finom hölgy a ruha mellett négy dolog harmóniájára ügyelt: a kalap, a kesztyű, a táska és a cipő. (Valószínűleg itt alapozódott meg az a mára már széles körben elterjedt, sarkalatos bölcsesség, miszerint egy nőnek sohasem lehet elegendő cipője és táskája.) A cipők kecses, magas sarokkal és hegyes orral készültek, de a fiatalok szívesen hordták a balerina fazonú lábbeliket is.

Az uralkodó szabásvonalak szinte évente változtak. A princesz-vonal után nem sokkal már a laposabb, egyenesebb H vonal hódított, mely a csípőre helyezte a hangsúlyt. Ezután pedig az A- vonal jött divatba, mely válltól lefelé fokozatosan bővült. (Rossz nyelvek szerint a háború után hazaérkező katonák nagy lelkesedését követő, bőséges gyermekáldás inspirálta ezt a sziluettet.)  Majd megjelent az Y- vonal is, amelynél meg pont a váll kapott nagyobb hangsúlyt és a szoknyarész szűkült lefelé drámaian.  (Lassan az egész ábécét felsorolhatjuk…)

Az évtized divatszínei a tengerészkék, a fekete, a fehér, a vörös és a zöld, rózsaszínű és a sárga volt. A textiltervezők a dekoratív virágoktól kezdve a pudlikutyákig mindenfélét ráálmodtak a nyomott mintás anyagokra.

A kabát is fontos szerephez jutott. Míg a negyvenes években már az is nagy szó volt, ha egy meleg kabáthoz jutott az ember lánya, a háború után a jó kabát státuszszimbólummá vált. (Az állatvédők most inkább behunyt szemmel olvassanak tovább!) A jó kabát pedig elsősorban szőrmét jelentett.  Sok nő vágya volt ebben az időben egy puha, vidramenyét bunda.

Megjelent egy új fogyasztói réteg is, a tinédzserek. A tinédzser lányok előszeretettel viseltek bő, mintás körlapszoknyákat háromnegyedes ujjú blúzokkal vagy kötött pulóverekkel. Divatosnak találták a kacérul nyakba kötött kis kendőket, napszemüvegeket és a színes gyöngysorokat. Nyaraláshoz pedig szűk kaprinadrágokat is viseltek rövidke, pántos felsőkkel. Érdekesség, hogy ekkoriban a női nadrágokon a cipzárt még oldalra rakták, mert elölre varrva illetlennek találták.

Összegezvén az ötvenes évek divatját elmondhatjuk, hogy ez a játékosság, a kreativitás, a nőiesség és az életöröm évtizede volt. Talán éppen ezért köszön vissza időről időre egy-egy ilyen múltidéző darab kissé modernizált formában még ma is a kifutókról. (Vagy éppen a vintage rajongó, grafomán, korosodó, vidéki középiskolai tanárnők ruhatárából. :P :D)

 

(A ruhámat egy nagyon régi, Simplicity szabásminta alapján varrtam magamnak. Rendszeresen vadászom ilyen ócskaságokra a neten. A valódi selyem anyagot, amiből készült, egy turkálóban találtam. Látszott, hogy nem mai darab, mert a hajtásoknál kiszedte a színét a nap. A szabásnál rendesen trükköznöm kellett, hogy ezeket a részeket kikerüljem. A lila nem annyira az én színem, de ezért a ruháért odáig vagyok, mert nagyon kellemes viselet.)

 

"A takarékos takaros!"

1940-1950

 

 

Alighogy magához tért a világdivat a nagy gazdasági válság által bevitt jobb horog után, jött a második világháború, és olyan gyomrost vitt be neki, hogy a divat nemcsak, hogy beleszédült, de azonnal padlót is fogott. A 40-es évek első felében, ahogy az élet más területén, az öltözködésben is háborús körülmények diktálták a módit, a tervezők munkáját pedig egyetlen szempont határozta meg: a folyamatos hiány.

A korábban népszerű alapanyagokra, mint például a gyapjúra és a selyemre, a hadiipar egy az egyben rátette a kezét. A gyapjúból uniformisokat és takarókat gyártottak, a selyemből pedig ejtőernyők készültek. (Ezt említve, azon nyomban feldereng kamaszkorom ködéből egy ikonikus sorozat, a Halló! Halló!, melyben a francia ellenállás Helga Geerhart német közlegény horogkeresztes selyembugyogóiból eszkábált magának ejtőernyőt.  Pffff….. Csoda hát, hogy történelmi műveltségem némi hiányossággal bír, mikor ilyen sorozatokon kényszerültem szocializálódni a ZanzaTv helyett??? :P)

Az anyaghiány hatására újfajta textilek kezdtek el hódítani.  A ruhaipar immár előszeretettel használta szinte minden célra a műselymet és a vásznat. Népszerű volt a nyomott mintás, illetve az anyagában szőtt mintás pamutvászon is. A szintetikus dzsörzé szinte teljesen átvette a pamutdzsörzé helyét a női ruhatárban, és újdonságnak számított a bársony és a kordbársony anyag női ruhákhoz való felhasználása is.

Bár a Vogue magazin kiadta a jelszót, hogy „A takarékos takaros!”, a nők többsége ezt a gondolatot körülbelül úgy fogadta, mint kiscsoportos óvodás az óvónéni meggyőző erővel bíró szónoklatát arról, hogy márpedig az a spenótnak nevezett zöld trutyi a macis tányéron finom. Persze a józan belátás győzött a hiúság felett, és a hölgyek többsége, még ha lehetősége is adódott volna rá, akkor is kerülte a cicomázkodást ezekben az években. Hazafiatlanságnak tűnt volna drága luxusholmikban pompázni a hátországban, amikor mások éheztek és az életükkel fizettek odakint a fronton a békéért. Ezt még a legnagyobb divatrajongók is belátták.  

Nagy-Britannia az anyagpazarlás elkerülése végett 1941-ben rendelettel szabályozta a női ruhákon lévő pliszék és gombok számát, és hamarosan a jegyrendszert is bevezette. Ez azt jelentette, hogy bizonyos holmikhoz csak előre nyomtatott, fejenként korlátozott számban rendelkezésre álló kuponokért lehetett hozzájutni. Az olyan luxusnak minősülő árucikkekért, mint például jobb minőségű ruhaanyagok vagy a bőrtalpú cipők, irgalmatlanul sok kupont kértek el a boltokban. Ha a család enni is akart, akkor az okos háziasszony nem pazarolta el a jegyeket ilyesféle „fényűző” holmikra. Inkább csendben megelégedett a fatalpú, parafatalpú platform lábbelikkel, melyekben ugyan járásának könnyedsége Star Wars birodalmi lépegetőinek kecses mozgásával vetekedett, de legalább nem voltak jegykötelesek.

A ruhák sziluettje merev, már-már férfiasan kemény lett, ami az anyaghiány mellett a megváltozott női szerepekkel is magyarázható. A nők tömegével álltak munkába, átvéve a fronton levő férfiak helyét a gyárakban és üzemekben. Az amerikai dalban szereplő „szegecselő Rozi” ekkoriban vált ikonikus figurává kezeslábasával és baboskendőjével.

 A szabásvonalakat a gazdaságosság határozta meg. A szoknyák szűkek voltak, nehogy egyetlen centivel is több anyagot használjanak fel rájuk, mint amennyi éppen csak hogy szükséges.  A kabátkák megrövidültek, és szinte kivétel nélkül szögletes válltöméssel készültek, mint a férfizakók.  Gyakran egyébként tényleg a szekrényben lógó, jobb napokat látott férfiöltönyöket alakították át maguknak az asszonyok kosztümökké. A gombolás, szintén takarékossági megfontolásból, csak egysorosan futott. A kabátok bélése selyem helyett műselyem lett, de igen sokan béleletlenül is hordták őket. A rátett zsebek és mandzsetták is csak felesleges flancnak számítottak azokban az időkben. Megjelentek a rövidujjú kosztümkabátok, melyek alatt a nők blúzokat viseltek. A blúzok is nélkülöztek mindenféle rafinériát. A sima, álló galléros vagy inggalléros felsők mellett divatba jöttek a húzott nyakú parasztblúzok is, melyekre belebújós szvettereket vettek fel hideg időben. Praktikus férfiruha darabok is, mint például a viharkabát, bekerültek a női ruhatárba, de a szirénaruhának becézett, elől cipzáras kezeslábas is jó szolgálatot tett, amikor az éjszakai légoltalmi riadó alkalmával valami meleg holmit kellett hirtelen magára rángatnia az ágyból kiugorván, a sötétben az ember lányának.

Azt azért el kell mondani, hogy bármennyire is takarékoskodtak a nők a ruhaanyaggal, a készítéstechnikára nagyon odafigyeltek. A cél az volt, hogy egy-egy ruhadarab több szezont is kibírjon, ezért bár silányabb anyagokból, de nagy gonddal varrtak meg mindent.

Ha a színeket nézzük, kijelenthetjük, hogy itt is a visszafogottságra törekedtek. A bézs, a szürke és barna ruhákat piros és kék kiegészítőkkel igyekeztek kicsit élettelibbé tenni. Az Egyesült Államokban viszont a hazafias színek, a piros, a kék és a fehér hódított a leginkább. Az amerikai divat egyébként valamelyest nyert is a háborúval. Miután Párizst megszállták a németek, a francia divatfőváros egy időre elvesztette vezető pozícióját. Az addig főleg francia holmikkal kereskedő amerikai nagyáruházak kénytelenek voltak a hazai divatipart és honi tervezőket felkarolni, így New York rövid időn belül az öltözködés másik fellegvárává válhatott.

img_1825_3.jpg

Szerencsére, mint minden rossz, a világháború is egyszer csak véget ért, és a nők újra elkezdhettek lágyabb, nőiesebb formát ölteni. A szoknyák hossza immár lejjebb vándorolt, a vállak kerekebbek lettek. A romantikus szatén, műselyem ruhákon már a masnik és fodrok is fel-fel tűntek. A színek megélénkültek, a minták pedig a geometrikustól kezdve az etno stílusúig mindenfélék voltak. 1945-re a hagyományos „kis fekete” koktélruha is bekerült minden jólöltözött nő szekrényébe.

A nyakkivágások mélyebbek lettek, ezzel is hangsúlyozva a feminin jelleget, és mivel már a textillel sem kellett annyira takarékoskodni, gyakran látni rüssölt vagy puffos ujjú nyári ruhákat is. Az ejtett váll és a csapott, japán ruhaujj is kedvelt volt.  A szoknyák derekát dúsan ráncolták vagy berakták, kiemelve a derék karcsúságát, és a pánt nélküli esélyi ruhákban mindenki megcsodálhatta a gömbölyded vállakat. Hűvösebb estéken ezeket a nyitott ruhákat stólákkal vagy boleró kabátkákkal viselték. Alkalomra divatosnak számított a dúsan redőzött, görögös sifon ruha is, de még az egyszerűbb estélyi ruhákat is gyöngyhímzéssel, rakásokkal, vagy flitterekkel bolondították meg.

A mozi hatása ismét felerősödött. Bár eleinte sokak szemében botrányosnak tűnt, a fiatal Marilyn Monroe divatba hozta a kék női farmernadrágot, és a tarka pamutingeket.  A negyvenes évek végén pedig a francia divat is magához tért. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1947-ben színre lépett Christian Dior, aki a New Look-kal alapjában változtatott meg mindent, amit addig a nők addig az öltözködésről gondoltak.

 

 (A képen látható vintage ruha a negyvenes évek közepét idézi. Egy turkálóban bukkantam rá, és legalább három számmal nagyobb volt, mint az én méretem. Erősen próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nincs is rá szükségem, de persze nem sikerült. Itthon átmostam, darabjaira bontottam, átszabtam és újra varrtam. Mindezt körülbelül nulla szaktudással és gyakorlattal, úgyhogy legalább két egész hetet elmolyoltam vele, mert hol varrtam, hol bontottam. Nos, inkább hol bontottam… Végül csak elkészült, és azóta rém büszkén viselem még munkába is � ��)

A liszteszsáktól a hollywoodi csillogásig

1930-1940

 

Az a sanda gyanúm, hogy már az ősasszonynak sem volt mindegy, hogy hogyan tekerte magára az állatbőrt mielőtt megindult bogyókat gyűjtögetni a susnyásba. Ennek fényében, persze, a korabeli barlangrajzok, melyeket a nagynevű régészek és történészek holmi kollektív tudat megörökítésének, vagy szertartásokkal kapcsolatos dekorációknak tartanak szerintem nem mások, mint egy őskori Burda magazin lapjai, melyeket az avatott szem körülbelül így olvashatott: „Idén télen a kardfogú tigris bőre különösen divatos lesz nyakba csomózva, a strandszezonra viszont a minden alkaton előnyösen mutató fűszoknyát javasoljuk.” Szinte hallom, ahogyan a teóriám ellenzői most bőszen arra hivatkoznak, hogy a barlangrajzokon leginkább vadászjelentek, meg állatok díszelegnek. Na ja! Még szép! Minden Burda magazinnak több mint a felét a ruhák elkészítésének részletes leírása teszi ki! (És ez az a pont szerintem, amikor a hajdani középiskolai történelemtanárom karanténmagánya közepette visítva a kanapéja mögé búvik…)

Ha az elméletem nem is helytálló, abban viszont egyetérthetünk, hogy mi, nők egészen régről hordozzuk magunkban azt a képességet, hogy a szűkösebb körülmények között is törekedjünk a takaros külsőre. Az 1929-ben kezdődő nagy világgazdasági válság idején pedig ennek a genetikailag kódolt képességüknek igen jó hasznát vették a nők.

A keserves munkával megkeresett kevés pénz, ami gyakran a családok megélhetését is alig fedezte, nem adott arra lehetőséget, hogy hatalmas ruhatárakat halmozzon fel az ember. De még így is azok voltak a szerencsésebbek, akik éhbérért dolgozhattak, mert a válság tömeges munkanélküliséget is hozott magával. Ebben a helyzetben még a legtehetősebbek is igyekeztek visszafogottabb életmódot folytatni, hiszen nap mint nap láttak hatalmas vagyonokat egyik pillanatról a másikra elúszni a tőzsdekrach miatt. A kora harmincas évek divatja így három szót tűzhetett zászlajára: praktikus, stílusos, olcsó. 

Ezekben az években nem volt pazarlásnak helye. A lányok, asszonyok a korábbi ruháikat megjavíttatták, ha kellett átszabatták, hogy ezzel is takarékoskodjanak. Felértékelődött a kiegészítők szerepe, hiszen egy-egy öv, bross, lánc teljesen eltérő jelleget tud még egy régebbi holminak is kölcsönözni. Persze a kiegészítőknél sem kell drága dolgokra gondolni: nagy népszerűségnek örvendett a bizsu, immár színes bakelitből is készültek brossok, karkötők, és persze ott voltak a kis dobozkalapkák, turbánok, selyemvirágok, no meg az elmaradhatatlan, rövid bőrkesztyűk. A gombok dekorációs szerepet is kaptak a funkcionalitás mellett; mindenféle méretben és alakzatban készültek. Az évtized végére pedig a cipzár is megjelent. Kedvelték a kor asszonyai az állatszőrt is: hűvös időben nyakba kanyarított coboly, nyérc, esetleg ezüstróka gallérokkal és stólákkal variálták meg kabátkáikat. (Hol van még a vegán életmód, meg a PETA…)

img_1466_5.jpg

Mivel kevés pénzből kellett jól kinézni, a tervezők is olcsóbb anyagokkal kezdtek el dolgozni. Apropó, olcsóbb alapanyag! A gazdasági válság idején az amerikai nők jobb híján gyakran arra kényszerültek, hogy liszteszsákokból varrjanak ruhákat maguknak és gyerekeiknek. Amikor ezt a malomipar érzékelte, elkezdték a termékeket tetszetős, színes, nyomott mintás zsákokban árulni. Még arra is volt gondjuk, hogy a cég logóját mosható tintával nyomassák a csomagolásra. (Azért a kor marketing szakemberei előtt le a kalappal! Meg a turbánnal is…)

A nyomott minták egyébként nemcsak a liszteszsákokon hódítottak. Még olyan ismert művészek is, mint Dalí, Picasso és Cocteau terveztek textilmintákat. A virágok, pöttyök és egyéb, geometrikus formák élénk színekben tobzódtak az anyagokon. Divatos volt a kukoricasárga, a szürke, a vörös, a tengerészkék, az égszínkék és a zöld. Feketét inkább csak estére viseltek, fényes laméból vagy selyemből. A selymet díszítésként, más anyagokkal is kombinálták, kihasználva a különböző felületek eltérő fényét.

Ami a szabásvonalat illeti, hangsúlyos lett a váll és a derék, a ruha követte a női test vonalát. A derékvonal visszavándorolt a természetes helyére. Gyakran ki is hangsúlyozták karcsúsítással, széles övekkel. A vállak erőteljesek voltak. Szögletes szabással, puffos, vagy pillangóujjakkal tették drámaibbá a megjelenést. A ruhák és blúzok nyakát gyakran díszítették zsabókkal, szalagokkal, a szoknyák hossza pedig lábszárközépig ért.  Az estélyeken feltűntek az első nyakba akasztós, teljesen nyitott hátú alkalmi ruhák is.

A korszak végére a nők még aktívabb életet éltek, mint korábban valaha. Ennek köszönhetően a női ruhatár teljes jogú darabja lett a bőszárú, jól szabott nadrág és a kötött sportmellényke is. Az egészséges életmód egyre inkább terjedt, a szabadtéri tevékenységek, a fürdőzés és a túrázás is a kedvelt szabadidős elfoglaltságok listájára került. Az úszódresszek rövidültek, a hátuk mélyen kivágott lett, biztosítva az egyenletesebb barnulást.  (Nesze neked csokicső…)

A válság elmúltával a ruhák forgalmazásának szokásai is megváltoztak. A méretes szalonokat háttérbe szorítva a konfekcióipar egyre inkább felvirágzott. A középosztálybeli hölgyek immár áruházakban és csomagküldő szolgálatokon keresztül szerezték be készre varrt öltözékeiket.

És persze megjelentek a modern stílusikonok elődjei is: Hollywood álomgyárának ügyeletes szépségei, Amelia Earhart, aki még a repülős overálja alá is selyemkendőt kötött a nyakába, vagy a kor Meghan Markle-je, Wallis Simpson, aki ugyan nem volt az a klasszikus szépség, de páratlan stílusérzékkel bírt.

 

(Ezen a héten én is takarékos voltam. Nem varrtam semmit, hanem a szekrényemben kotorásztam. Ezt a ruhát már nagyon régen találtam egy turiban, és nekem a szabása a pillangóujjakkal, meg a szatén rátéttel a 30-as éveket idézi. Többször is megjárta a színpadot, mert az iskolai misztériumjátékokban rendszerint a … khm… hogy is mondjam…, szóval a kevéssé szent életű asszonyok táncos ruhája szokott lenni. Mondjuk, a tizenéves tanítványaimon nyilvánvalóan jobban mutat, mint rajtam, de sebaj! Voltam én is fiatal és szép, most meg vagyok öreg és bölcs. Ja, nem. A bölcsesség még folyamatban… :P :D A kép persze úgy lenne teljes, ha a hajamat feldobtam volna a kezdő fodrászok rémálmával, a marcell hullámmal. Mírocskám biztosan meg is csinálta volna nekem pikkpakk, ügyesen. � )

 

 

 

 

Csőruha és charleston

1920-1930

 

Amikor az I. világháború véget ért, úgy tűnt, hogy a sokk után nemcsak az emberek, hanem a divat sem tudja még, hogy merre induljon el. A 20-as évek elején Párizs csak abban értett egyet, hogy az öltözködés terén nincs egyetértés semmiben sem. Mi sem demonstrálja ezt jobban, mint az, hogy míg 1920-ban a lábszárközépig érő szoknyákat tartották divatosnak, egy kerek esztendővel később már bokáig érő aljakat akart magának minden nő.  Ez a tétovázás 1923-ra ért véget, és onnantól kezdve a fő szabály az volt, hogy minél lejjebb csúszott a ruhák derékvonala, annál feljebb kúszott az alja, látni engedve a formás lábakat, a férfinép nagy örömére. A közszemlére tett lábak pedig fellendítették a harisnyaipart, a cipőgyártást, és igen, a szőrtelenítés mindennapos tortúrája is valahol itt kezdett el általánossá válni. (Így jártunk, lányok…)

Az esztétikai élvezetek azonban ki is merültek a lábak szemlélésében, ugyanis egyéb testrészeken nem nagyon időzhetett el akkoriban a kósza tekintet. Hol vannak már századforduló dús keblű delnői!  A 20-as évek szépségideálja oly távol került a fűzött, S tartású sziluettől, mint tehetségkutatós kiscsillag a közép szintű érettségitől. A divatos nő leginkább sötét gardróbban találomra öltözködő, éretlen kamaszfiúnak tűnt az avatatlan szem számára.  Erről az ideálról gyakorlatilag minden görbület hiányzott. A 20-as évek sziluettje olyan egyenes volt, mint céltudatos aranyásó útja az első műszempilla-rezegtetéstől az ajándék Lamborghini kulcsáig.   (Kevéssé cizelláltan fogalmazva: az ilyen alkatra mondják azt faluhelyen, hogy „elől deszka, hátul léc”.)

Persze ez az alkat normális táplálkozás mellett a legtöbb nőnek utoljára tizenhárom éves korában adatik meg, így némi mesterséges beavatkozás is szükségeltetett a trendi megjelenés eléréséhez.  Ugyan eltűntek a fűzők, de a nők helyettük kombinétrikót kezdtek el hordani, ami a melleket palacsintaként lapította le, és a mindenféle „csodafogyókúrák” is ekkor kezdték el világhódító útjukat. (Meg valahol, a felhők mögött egy Norbi nevű születendő kis lélek dörzsölni kezdte két apró, pufók kacsóját…)

1924-re megjelent egy új nőtípus, a flapper, aki munkába állt, rövid bubifrizurát vágatott, vékonyra cibálta a szemöldökét és nem riadt vissza attól sem, hogy nyilvánosan alkoholt fogyasszon. És hogy még mélyebbre merüljünk a fertőbe: kurta szoknyájában vadul charleston-t járt, ráadásul még az orrát is púderezte!!! (Na, ja. A mostani fiatalokra meg azt mondjuk, hogy botrányosan viselkednek…)

Az akkori divat fő irányvonalairól beszélve kijelenthetjük, hogy az öltözködés az 1920-as évekre leegyszerűsödött és demokratizálódott. A ruhák formája már nem árulkodott viselőjük társadalmi hovatartozásáról, talán csak a felhasznált anyagok minőségében akadt különbség. A nappali ruhákat, szoknyákat szívesen varrták dzsörzéből, de a blúzokhoz és az estélyi ruhákhoz inkább az áttetsző kelméket és a selymet részesítették előnyben. Megjelent már ekkorra a műselyem is. A szabásvonal többnyire annyira egyszerű volt, hogy a némi kézügyességgel megáldott nő akár otthon is elkészíthette toalettjét. 

img_1381_3.jpg

Ha már a szabásvonalaknál tartunk: Mivel a cső formájú holmik nem nagy teret adtak a szabászi kreativitásnak, egyre inkább igaznak bizonyult az, hogy az ördög a részletekben lakozik. Az egyszerű holmikat gyakran dobták fel ejtett vállal, csónaknyakkal, de estére a mély, V-kivágás is dívott. Egy ideig ez a V kivágás átvándorolt az estélyi ruhák hátuljára, a dús, gyöngyös díszítésekkel egyetemben. Igen kedvelték még a kombinépántos alkalmi ruhákat is, amelyek látni engedték a mezítelen vállakat és karokat.  A ruhák alját és a szoknyákat gyakran rakásokkal, ráncokkal, esetleg fodrokkal és rojtokkal bolondították meg, ezzel is nyújtva az alakot. A korábban sportruházatként használt praktikus alapdarabok is szépen beszivárogtak a mindennapi viseletbe is. A praktikum egyébként is egyre fontosabb szempont lett: a remekül variálható szoknya-blúz-kabátka hármas ekkor vált a dolgozó nő ruhatárának alappillérévé. Kiegészítőként hosszú gyöngysorokat, harang-kalapokat és karkötőket viseltek.  Az őrült 20-as éveknek csak a nagy világgazdasági válság tudott véget vetni, ami aztán - mint általában a történelem nagy eseményei – rányomta bélyegét a divatra is. De erről majd legközelebb írok…

 

(Mindig is kedveltem azt a részt az Elfújta a szél című könyvben, amikor Scarlett O’ Hara vadul lecibálja a sötétítőket, hogy ruhát varrathasson belőlük magának egy fontos randevúra. Az ő nyomdokain haladva, ez a 20-as évek inspirálta ruhácska is egy levitézlett sötétítőből készült. Kíváncsi vagyok, mire végig érek a 20. századon, mi minden fog még a lakásban bimbózó kreativitásom és a blogolás martalékává válni… :P :D)

 

 

 

 

 

Háremnadrág, bukjel-szoknya, matrózblúz

1910 – 1920

 

 

Amikor 1910-ben az Orosz Balett Párizsban bemutatta Seherezádé című előadását, még senki nem láthatta előre, hogy ezzel elindul egy olyan folyamat, ami a francia divatot úgy felforgatja majd, mint piacoló háziasszony szombat délelőtt a zöldségesstandot. A francia főváros ki volt éhezve a kelet varázsára, és ez rövid időn belül meglátszott a hölgyek öltözködésén is.

A tehetséges tervezőnek, Paul Poiretnek köszönhetően minden korábbinál bolondosabb trendek jelentek meg Párizs szalonjaiban és utcáin. Ugyan Poiret bő háremnadrágjait csak egy szűk réteg merte bevállalni, és azok is leginkább csak estélyi viseletként, de a szintén általa kiötlött „bukjel”-szoknya őrülete egész Európán végigsöpört. (Magyarországon még egy kuplé is született róla, mely a kabarék kedvelt slágere lett.)

 Ezt a szoknyát a deréknál beráncolták, ezért a csípőnél bővebb volt, kiemelve a tompor domborát. A térd alatt viszont egy meghökkentő pánt fogta össze az anyagot, ami alatt a kelme ismét ráncolva omlott alá a bokáig.  A pánt miatt lépni nem nagyon lehetett a szoknyában, illetlenül vágtázni meg pláne nem, így a nők leginkább csak jól megtermett karácsonyi szaloncukrokként tipegtek fel s alá a korzón, gavallérjaik karjára támaszkodva. (Csoda hát, ha időnként a szó szoros és átvitt értelmében is elbuktak?!) Később a pánt nélküli, de lefelé erősen szűkülő, bokát villantó szoknyákat is csak bukj-el szoknyának nevezte a köznyelv, és bárki, aki a kilencvenes évek derekán megpróbált magas peronú MÁV kocsira szűk szoknyában felvergődni, könnyen átérezheti, mit élhettek meg dédanyáink a mindennapokban ezeket a holmikat viselve.

 De legalább már kedvükre vacsorázhattak és lélegezhettek, mert a korábbi, S-tartást kölcsönző fűzőket immár sutba dobták, és helyette melltartókat és rugalmasabb fűzőket kezdtek el viselni. A bőséges vacsoráknak az is kedvezett, hogy derékvonal felcsúszott egy ideig a mell alá. Az így kialakított, empire-szabású ruhák gyakran a görög szobrokra hajazva, lágy redőkben ölelték körül a női testet. (Tudom, tudom: ennyi erővel elég lett volna az is, ha minden szabás nélkül magukra tekernek egy vég anyagot, mell alatt valami madzaggal megkötve, a divatos külső érdekében.)

A kor erőteljes Art Deco irányzata természetesen az öltözködésre is hatott: a japán kimonóra emlékeztető kabátkák, turbánok, gyöngyök, szalagok és a gazdag, keleties hímzések elképesztő extravaganciát kölcsönöztek viselőiknek. A korábbi pasztellszínek és szolid virágok helyett az erős kontrasztok és a geometrikus formák is divatba jöttek. Sötétkék, fekete, fehér, zöld, sárga, barna, vörös és óarany tobzódott a különféle selyem, muszlin és szatén ruhákon. Ki tudja, tán még ma is aranyos kaftánban és turbánban szaladgálnánk a szupermarketekben a bevásárló kocsikba kapaszkodva, ha közbe nem szól a történelem, és az I. világháború meg nem zabolázza ezt a vándorcirkuszra emlékeztető, színes divatforgatagot.

img_1343.jpg

A háború viszont jött, a nők pedig szerepváltásra kényszerültek. Sokan teljesítettek szolgálatot a seregben irodistaként vagy a hadikórházakban ápolóként, így a ruhákon megjelentek az egyenruhákra emlékeztető részletek is. A nőknek munkába kellett állniuk, hogy pótolják a kiesett férfi munkaerőt. A gyárakban nehézkes lett volna a bukjel-szoknyákban robotolni, ezért ők is nadrágba és overálba bújtak. A hétköznap viselt szoknyák is bővültek és némileg meg is rövidültek, hogy jobban lehessen bennük mozogni. Felül ekkor már leginkább hosszabb, kényelmes tunikákat hordtak a lányok és asszonyok.  A színek is visszafogottabbak lettek: a sok gyász közepette kinek is volt kedve egzotikus paradicsommadárként pompázni…

Az i-re pedig Coco Chanel tette fel a pontot – áldassék az ő neve - , aki egy merész húzással a férfidivatból emelt át olyan elemeket a női ruhatárba, melyek a hölgyek megváltozott életkörülményeihez igazodtak. Így történhetett meg az, hogy a háború után a nők is elkezdték az eddig lenézett dzsörzét és a gyapjút hordani. Chanel kisasszony sima vagy rakott szoknyákat húzott a hölgyekre, egyszerű, jól szabott flanelkabátkákkal. „Ellopta” a fiúktól a kardigánt, a keresztbe csíkos felsőket és a nyitott nyakú ingeket is.  És végül, de nem utolsó sorban, amikor a mai gimnazista lányok a vég nélküli iskolai ünnepségeken a matrózgalléros blúzaikban izzadnak, talán nem is tudják, hogy ezt a gallért is Coco Chanelnek köszönhetik.  (Mondjuk, ha tudnák, szerintem akkor sem viselnék szívesebben, mert az iskolai egyenruhák, és úgy általában a vég nélküli ünnepségek is, közutálatnak örvendnek a diákság körében, amióta világ a világ. De erről talán majd egy másik alkalommal írok.)

 

(Az egészen „egzotikus és orientalista”, Art Deco-t idéző kosztümöm egy régi fürdőköpeny és egy paplanhuzat szerelemgyereke. Attól tartok, ha még sokáig blogolok a karanténból, nem lesz miben aludnia a családnak … :P Sikerült majdnem el is repesztenem az alját, midőn öles léptekkel kifelé galoppoztam a teraszra fotózkodni. Pffff…. Bukjel-szoknya, mi?)

 

Delnők fűzőben

1900-0910

 

„A szépségért szenvedni kell!” – vallhatták a századforduló tehetősebb asszonyai, midőn reggelente, szobalányaik segítségével makacsul előbukkanó bájaikat igyekeztek belepréselni a bálnacsontos fűzőbe. A fűző ugyan minden belső szervüket hegyre-halomra nyomta, és persze a lélegzés luxusáról is le kellett mondaniuk, de íly aprósággal ki törődött, ha cserébe nádszálderekat, nonstop pucsítást, meg push-up melleket kapott! A hölgyeknek ezeknek az Edward-kori alsóneműk olyan külsőt kölcsönöztek, mint az egyszeri celeblyánynak az Instagram, amikor egy fatális véletlen miatt túlságosan megszalad a fotóbolt. Pici derék, nagy mell, nagy fenék, S-tartás. (Az ehhez kötelezően társuló csücsörítés akkoriban még nem volt divat.)

Persze dolgozni ilyen viseletben nem nagyon lehetett, de arra ott voltak a cselédek, akik meg nem hordtak fűzőt.  Teljesen érthető, hogy akkoriban a nők nem futottak maratonokat, és arról sem igen álmodoztak, hogy „tűzoltók legyenek meg katonák.”  Leginkább csak jól férjhez akartak menni, amihez pedig elengedhetetlen feltétel volt az optikai tuning. A fűző szorításában csak tipegni lehetett, zongorázgatni, hímezgetni, bájosan csevegni, és persze időnként elalélni, ha a helyzet úgy kívánta.

(Mielőtt azonban a korabeli barbárság hallatán hangos szörnyülködésbe kezdenénk, gondoljunk csak arra, hogy manapság a hasonló eredmény érdekében néhányan lengőbordákat hajingáltatnak ki l’ art pour l’art módon, és szilikont tömködtetnek a bőrük alá fentebb és az alsóbb tájékokon is. Tán ez sem kevésbé értelmetlen szokás, mint a derék szándékos deformálása egy középkori páncélra hajazó ruhadarabbal.)

Ugyan a kor orvosai több fórumon is hangsúlyozták, hogy a fűző nem egészséges viselet, de mindez a delnőket cseppet sem érdekelte. Csak fűzték és fűzték szorgosan tovább magukat. Volt néhány bátortalan törekvés a kényelmesebb „reformruhák” elterjesztésére is, de néhány excentrikus művészfeleségen kívül ezeket a zsákszerű holmikat más nemigen öltötte önként magára.

A fűzők egyébként, minden kényelmetlenségük ellenére, egész tetszetősen néztek ki. (Na ja. Ami egészségtelen, az a leggyakrabban piszok vonzónak látszik…).  A bálnacsontos merevítést leginkább szatén, selyem, brokát, esetleg vászon és csipke borította. Mivel akkoriban még nem voltak harisnyanadrágok, a derékra erősített harisnyakötők tartották a pamut vagy selyemharisnyákat, amiket nyáron is hordtak.

Persze tisztességes nő még alsószoknyát is viselt a legnagyobb kánikulában is a csípőre simuló, földig érő harangszoknyája alatt. Azért jegyezzük meg, hogy ezeket az alsószoknyákat a tisztességes nők is dúsan díszíttették csipkével. Ilyen körülmények között bizony már egy-egy kivillanó boka, vagy az alsószoknya kacér susogása is elegendő volt ahhoz, hogy a kor férfiemberének a vére felforrjon. És azért a legtöbb nő tudta, hogy úgy kell járni, hogy az az alsószoknya suhogjon. :P (Hah, boldog békeidők! Ódon erkölcsök! Hol van még az övnek látszó szoknyák, meg a fehérneműs óriásplakátok kora…)

A szoknyákhoz többfajta blúzt is dívott viselni. Voltak kifejezetten férfias szabású ingek, melyek gallérját és mandzsettáját gombolással cserélve többfajta szettet is összeállíthattak az ügyes hölgyek. És persze ott voltak a Downton Abbey-ból jól ismert, csipkés, zámlis, hímzett, sonkaujjú csodák is. Az ujjak vagy hosszúak vagy háromnegyedesek voltak. A nyakak rendszerint teljesen magasan záródtak, az esélyi ruhákat azonban gyakran mély dekoltázs díszítette. (Ezzel többnyire nyilván csak azok a hölgyek éltek, akiknél volt is mit kirakni a kirakatba.) A blúzok fölé hűvösebb időben rövid kis bolerót is húztak a nők.

 

img_1321.jpg

A fiatal lányok leginkább fehér holmikat viseltek, a férjezett asszonyok már megengedhették maguknak az élénkebb színeket is, de általánosságban elmondható, hogy a halványkék, a mályva és a rózsaszín különböző árnyalatait mindenki szívesen hordta.  Kedvelték a muszlint, a japán selymet, és ekkor jelent meg a gépi csipke is, amiből önálló felsőruhákat is varrtak az egyszerűbb ruhák fölé.

Mindezekhez persze elmaradhatatlan kiegészítő volt a művirágokkal és tollakkal díszített kalap, a leggyakrabban óriási karimákkal, és persze a kesztyű is.

Fast fashion hálózatok nem lévén, jóval kevesebb ruhájuk volt a nőknek, mint manapság. A ruhák státusz szimbólumoknak számítottak, ezért jó minőségű anyagokból, gondos kivitelezéssel készültek. Kézzel varrták, vagy lábbal hajtott varrógéppel készítették el őket. A viselés során többször át is alakíttatták ezeket a holmikat a gondos asszonyok, mielőtt végleg megunván a cselédeknek, vagy szegényebb rokonoknak adományozták volna.  Az előkelő dámák Párizsból és Bécsből hozattak maguknak toaletteket, a nagypolgárság nagys’asszonyai a fővárosi szalonokban rendelték meg a drágább holmikat. A hétköznapi viseleteket egy-egy ügyesebb, helyi varrónő is el tudta készíteni a divatlapok képei alapján. Aki pedig valami csoda folytán varrni tudó cselédre tett szert, az bizony megütötte a főnyereményt.

 

(Ahogyan az a leveskocka dobozán lenni szokott: „A kép csak illusztráció”. A blúz még a nyolcvanas évekből ragadt itt a szekrényemben. – Igen, akkor is divat volt ez a fazon, és igen, már akkor is éltem. – Nem autentikus, mert a háta cipzárral záródik. Mivel karantén idején nem grasszál az ember méteráru boltokban, a szoknyát egy jobb sorsra érdemes lepedőből eszkábáltam össze egy délután alatt. És szemérmetlen módon nem viselek alatta alsószoknyát, mert arra már nem jutott az anyagból. Helyette a kopott farmernadrágom suhog alatta kacéran. A kalapot valaha turkáltam, a pompa kedvéért ragasztópisztollyal nyomtam rá egy pár virágot. Fűzőt nem vettem fel, mert nincs itthon olyanom se…  :D :D )

Kaptam egy kedves helyreigazítást az egyik fórumon, amit szeretnék közzétenni, nehogy valakit akaratomon kívül félrevezessek a fűzőkkel kapcsolatban: "a fűző mint olyan nem kényelmetlen és legkevésbé egészségkárosító. Évszázadokig hordták nők nem véletlenül... Az optikai tuningon kívül ami viszont nem a fulladasig húzást hanem a megfelelő struktúrát jelentette komoly gerinc támogató hatása van, nem véletlenül kapnak a gerincferdülésesek a mai napig ortopéd fűzőket. Arról nem is beszélve hogy melltartó hiányában a nagyobb keblekkel megáldott hölgyeknek a súlyt  elosztotta a törzsön így az nem a nyaki hát részre terhelődött, okozva ezzel komoly fájdalmakat is akár. És de egy méretre készült/készített fűzőben a napi feladatokat bárki kényelmesen el tudta végezni". (Nagy Ramóna)

Gyógytornász ismerőseim viszont mindezt erősen vitatják. A választás szabadsága az olvasóé. Hát ezért is jó blogolni. :)  ( Azért, elárulom, én nem szívesen hordanám :) )

Ruhákról és egyebekről

Beköszöntő

Ha megkérdeznénk az erősebb nem bármely, két lábbal a földön járó képviselőjét, hogy szerinte miért is öltözködünk mi, nők, valószínűleg egyszerűen elintézné a választ: "Azért öltöztök fel, hogy ne fázzatok meg."  Esetleg ha a jeles férfiú éppen még abban a korban van, amikor a női idomok látványa jobban megdobja a vérnyomását, mint a reggel kihagyott Betaloc pirula, azt is mondhatja, hogy a nők pusztán azért öltözködnek, hogy a férfiaknak tessenek.

Ám mi, lányok, asszonyok, tudjuk, hogy ez a kérdés annál sokkal összetettebb, mintsem egyetlen mondattal el lehessen intézni a válaszadást.

Mert miért is öltözködnek a nők?

Ha csupán azért öltöznénk, hogy meg ne fázzunk, senki nem látna télvíz idején kilógó derekakat és nejlonharisnyában lilára fagyott lábakat a hetes busz megállójában.Ha pedig csak a férfiak kedvéért öltözködnénk, akkor megelégedhetnénk egy-két rendbeli, csekély anyagszükségletű holmival is. Azt hiszem, két szoknyát és három felsőt váltogatva is jól öltözöttnek tűnnénk férfitársaink szemében. (Szerintem nincs olyan nő, aki ne ne tapasztalta volna még, hogy előkotorván a szekrény aljából valami tízéves göncöt, élete párja úgy rácsodálkozott az outfitre, mintha oldalbordája épp most lépett volna le a Balenciaga kifutójáról: " Ez úúúúúj???")

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a nők egymásnak öltözködnek, és aki látta már két egyforma ruhában összefutó amazon gyilkos tekintetét valamely rendezvényen, talán hajlamos is ezt elhinni. De ne ítéljünk elhamarkodottan! Valóban megnézzük egymás ruháját, ám leginkább csak ezért, hogy inspirációt merítsünk belőle. (Jó, esetleg elszörnyedjünk, és "na, ilyet sose"- fogadalmakat tegyünk a látvány hatására.)

Na de akkor mégis, miért öltözködnek a nők?

Talán a legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, a nők azért öltözködnek, mert az roppant szórakoztató. A színek és a formák jótékonyan kikapcsolják az agyad, kedvezően hatnak a hangulatra, és még az önkifejezést is segítik. Egy-egy ruha üzenhet a környezetnek viselője lelkiállapotáról, gondolkodásmódjárók és persze, ízléséről is.  Ez nálunk egyfajta drótnélküli kommunikációs forma és önterápia egyszerre.

 

img_1308.jpg

Nekem, például, ha pocsék napom van, kifejezetten tanácsos valami színes, csinos kis holmiba bújnom. Minél ramatyabbul vagyok belül, annál inkább érdemes összerakni magamat kívülről. Mostanság persze a praktikum határozza meg leginkább a ruházkodásomat, hiszen itthonról dolgozva a farmernadrág-póló kombóra silányult a mindennapos ruhatáram. Mert valljuk be, amikor egyszerre kell online tanítani, kertészkedni, fürdőszobát takarítani és szakácskodni is, a könyökig érő selyemkesztyű és a tollboa nem túl célszerű viselet. (Nem mintha máskor tollboával a nyakamban járnék be a munkahelyre...) Szerencsére azért a mackónadrágig még nem jutottam el.  (Mondjuk, összesen csak egy mackónadrágom van, arra az alkalmakra tartogatva, amikor hirtelen felindultságból mozogni támadna kedvem. Maradjunk annyiban, nincs túlságosan elhasználva még az a macinaci...)

De belátva mindenféle praktikumot, azért azt is bátran kimondhatom, hogy hiányzik a mindennapi rituálé. Az, hogy esténként a szekrény előtt állva azon tűnődjek, mit is húzzak másnap magamra. (Más kérdés, hogy másnap reggel, a kiválasztott holmikat már korántsem olyan jó ötletnek látván, rendszerint visszagyömöszölöm a gondosan kivasalt ruhákat a helyükre, hogy aztán rohanva cibáljak ki újabb cuccokat, minek következtében az egész szekrény egy városszéli turkáló akciós dobozához hasonlatos képet fog mutatni.)

Szóval, ez a rituálé manapság kimarad az életemből, de valamivel kárpótolni szeretném magam. Ezért döntöttem úgy, hogy most egy ideig ruházkodásról fogok írni. Úgyhogy, ezen a blogon alkalmanként olyan írások fognak feltűnni, amelyek semmilyen magvas mondanivalóval nem bírnak, egyszerűek, mint a faék, és pusztán csak arról fognak szólni, hogy mit viseltek szépanyáink, dédanyáink és anyáink. Megpróbálom - legalább elméletben - "újraölteni' a huszadik századot. Csakis azért, hogy a karanténban jól szórakozzam. És titkon azt remélem, talán mást is szórakoztatni fognak ezek a beszámolók. Mert még az is meglehet, hogy arra a rövid időre, míg az idetévedő elolvassa a sok bohóságot, amiket majd összeirkálok itten szoknyákról, fűzőkről, nadrágokról és kalapokról, elfeledkezik kicsit a hülye vírusokról, a kórházi ágyak számáról, az elveszett munkahelyekről, meg az egyéb nyomorúságokról...